Sokrétű felelősség a szenvedélybetegségek megelőzésében

1
555
Nem a baj mértékét leíró szavak hiányoznak. Ami hiányzik: a konkrét tettek, az elkötelezettség... Fotó: pixabay.com

A prevenció terén elsősorban az egyéni felelősséget tartom fontosnak: az önismeretet és az arra való reflektálást, ahogyan élünk, viselkedünk, és konkrét lépések megtételét annak érdekében, hogy személyes fejlődésünk ne álljon le, ne rekedjen meg. Mindenki hoz otthonról egy „csomagot”, amely viselkedési mintákból, szokásokból, világlátásból, sebzettségekből, gyakran több generáción át gyűrűző feloldatlanságokból, terhekből, kapcsolatok értelmezéséből áll. Igen gyakran hivatkoznak erre a függők: azért vagyok ilyen, mert a családom… De fontos a felelősségvállalás: lerakni ezt a batyut, és – ha szükséges, szakember segítségével – megnézni, kibontogatni ezt a csomagot. Van, amit valóban nem lehet letenni, de meg lehet változtatni a hozzá való viszonyulást, és van, amit le lehet rakni, át lehet formálni, meg lehet tanulni viselkedéseket, amelyek megkönnyítik az életet és a kapcsolatok megélését. Ez persze nemcsak a függőséget előzi meg, hanem nagyobb tudatosságot, önmagunkért való felelőségvállalást is hoz, következésképpen segít a családon belüli és kívüli kapcsolatok megélésében, a konfliktusok felvállalásában és egymásnak a fejlődésben való támogatásában.

A másik a családtagok felelőssége. Itt először azt emelem ki, hogy a gyerek, a fiatal nem abból tanul, amit a szülők mondanak neki, hanem amit lát. Tehát a minta nagyon fontos: miként élik meg a családban a kapcsolatokat? Hogyan fejeznek ki érzéseket, milyen tere, lehetősége van a konfliktusok megoldásának, miként kap/nem kap visszajelzést a családtag? Milyen családi szokások vannak? Ez akkor fontos, amikor még a láthatáron sincs a függőség, ugyanis a függőség kialakulása összefügg azzal, amit az eredeti családjában megél az illető. Nemrég hallottam egy anyától: a harmincéves fiam naponta megiszik legalább egy doboz sört, vajon szóljak-e neki, hogy ez gond? Gond-e egyáltalán? Számomra alapkérdés: milyenek minőségileg a családon belüli kapcsolatok? Félnek a családtagok egymástól? Nem mernek egymásnak reális visszajelzéseket adni? Nem tudnak egymással őszintén beszélni? Miért? – A válasz a leggyakrabban: mert veszekedés lesz. Nos, ezzel már lehet kezdeni valamit: milyen „minta” van abban az emberben a veszekedésről? Mit jelent (merthogy a családtagnak is ki kell bontania a saját batyuját!)  a veszekedés? A konfliktus? És hozhat-e jót egy megbeszélt, feloldott konfliktus? De gyakran inkább nem vállalja a családtag sem a konfliktust (s itt jó kérdés, hogy miként befolyásolják őt a saját „tévhitei” a veszekedésről), hallgat, s némán, szorongva, aggódva figyeli, hogy a napi egy doboz sörből hogy lesz kettő-három és így tovább… A példa érzékelteti, hogy mit értek a hozzátartozói felelősségvállaláson.

A következő szint a közösségek felelőssége. Rengeteg tabu vesz körül. Nem merünk egymásnak visszajelezni, „nehogy megbántsuk” egymást. Pedig ez a fajta hallgatás igen sokszor a felelősség nem vállalásáról szól. Persze, az nem mindegy, hogy miként adunk visszajelzést. De ez tanulható. A másik: sok tévhit kering „közszájon” a függőséggel kapcsolatban. Például, hogy a napi egy sör nem okoz függőséget, hogy az alkohol energiát ad, hogy nem lesznek barátaim, ha nem iszom velük, hogy gyorsan kimegy belőlem az alkohol… Mint ahogy az is tévhit, hogy segítséget kérni, főként egy férfinek, szégyen. Tévhitek, amelyek blokkolják az életet. Igen gyakran hivatkoznak arra is, hogy az alkoholfogyasztás nálunk a kultúra része. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a kulturált italfogyasztást ma már alig találni meg, inkább eltorzult, alkalmakhoz nem illő módon van jelen, és ezáltal igen-igen gyakran ad a közösség, a család nagyon rossz mintát a gyerekeknek, fiataloknak: így kell ünnepelni, így kell konfliktust kezelni, így kell együtt lenni (azaz úgy, hogy mindig és mindenhol a már-már mértéktelen italfogyasztás van jelen!). Képesek-e a közösség tagjai elgondolkodni ezeken a mintákon, viselkedéseken és tudatosan változtatni rajtuk? Beszélgetünk-e egyáltalán ilyen témákról közösségben? Ha igen, miként? Hála Istennek olyan példa is van, hogy a barátok szembesítették a közösség egyik tagját azzal, hogy a szerhasználata veszélyes méreteket öltött, és meg tudták állítani, illetve támogatni a felépülés útján való elindulásban.

Kérdés az is, hogy mit tesznek a megelőzés érdekében az állami hatóságok, illetve milyen lehetőséget kínálnak a kezelés, beavatkozás terén. S ugyanezt a kérdést fel kell tenni az egyházaknak is! Itt nem a baj mértékét leíró szavak hiányoznak. Elég sok felmérés meg adat bizonyítja, hogy nagyon nagy a baj szűkebb-tágabb környezetünkben. Hiányoznak a komplex ifjúságnevelési programok is, amelyek segíthetnének a gyerekeknek, fiataloknak érzelmi megküzdésük erősödésében. Ez különösen fontos, hisz sok gyerek/fiatal olyan családi háttérből jön, ahol ezekre nem kap pozitív mintát. Tehát, ami hiányzik: a konkrét tettek, az elkötelezettség és nem utolsósorban az anyagi felelősségvállalás a segítség biztosítása érdekében. Mert, bár a probléma súlyához mérten kevesen, de mégis vannak szakemberek, akik segíteni tudnának, de az intézmények anyagi fenntartása nem az ő dolguk.

S zárásként egy utolsó, de egyáltalán nem jelentéktelen gondolat: a személyes istenkapcsolat, a hitelesen megélt hit ereje tud prevenciós funkcióval is bírni. Mert aki megélte, megtapasztalta az ima erejét, aki tanulja, gyakorolja, hogy felfedezze Isten gondoskodó jóságát az életében, annál kisebb az esély, hogy kialakul a függőség. Egész egyszerűen azért, mert ha fél is, bizonytalanságaival oda tud fordulni a megtartó Isten felé, és megtapasztalja az Ő megtartó jelenlétét. Ugyanígy a felépülés folyamatában is nagy jelentőséggel bír, hogy akár a szenvedélybeteg, akár a hozzátartozó miként tudja (újra) megtalálni az istenkapcsolatot, hogy megtapasztalhassa: Isten jelen van, és bár léteznek sötétségek, megpróbáltatások, Ő az, aki mindenben jelen van, és az Ő fénye, ereje átsegít mindenen.

(A szerzővel készült, a karanténnal és a függőségekkel kapcsolatos interjúnkat ITT olvashatják.)

Kedves Rita segítőnővér, addiktológus-konzultáns