A „más húsvét” reménye

0
452
Illusztráció • Fotó: Pixabay

Sokszor hallottam, s bevallom többször én magam is mondtam: más ez a húsvét! Igen, tény, hogy valami megváltozott. Ennek egyik szembetűnő jele volt, hogy üres padok előtt végeztük az ünnepi húsvéti liturgiát.

Bármennyire is szokatlan volt ez, sőt fájt is, azért nem-e az első húsvéti eseményhez kerültünk mégis közelebb? A mostani helyzetben nem-e elénk tárult az első húsvéti esemény a maga igaziságában? Hiszen átéltük ezekben a napokban, hetekben az Olajfák hegyén lelkileg vívódó Jézus szomorúságát, a nagypéntek fájdalmát és egyfajta reménytelenségét. Átéltük a nagyszombat csendjét. Sőt, mi is ott találtuk magunkat a húsvéti sír előtt, mint a sírhoz siető asszonyok. Ők jóindulatúak és bátrak, de igazából reménytelenek voltak. Semmi jel nem mutatott arra, hogy reméltek volna a feltámadásba. Útközben azon tanakodtak, hogy vajon ki fogja elhengeríteni a nagy követ a sírtól? (vö. Mk 16,3).

Itt vagyunk ezen a nagyon más, de talán az első húsvéthoz mégis annyira közel álló 2020-as húsvéti időszakban. Húsvét igazi reménye és öröme előtt ott van számunkra is a kő. Pontosabban a mi esetünkben nem is egy, hanem több kő. A mi húsvéti köveinknek nevei is vannak. Például járvány köve, a bezártság köve, a mi lesz a munkahelyünkkel köve, a mikor találkozhatunk egymással köve, a félelem köve nehogy betegek legyünk. Másoknál, főleg az egészségügyben dolgozó testvéreinknél, a kimerültség köve. A családi meg nem értés köve. Vagy éppen a kishitűség vagy a kétely köve. Önök gondolatban folytathatják. Mi az a kő, ami most ön előtt elfedi húsvét örömét? Gondolatban mi is azt kérdezzük, akárcsak a sírhoz siető asszonyok: ki fogja elhengeríteni a sírtól a követ, ezeket a mi köveinket is?

Amikor az ember csak a maga erejére számít, amikor csak e látható világ horizontjában gondolkodik, joggal reménytelen lesz. Húsvét viszont nem az ember, hanem az Isten erejéről beszél. Az első húsvét hajnalán Jézus sírjától a kő el volt hengerítve. Maga Isten műve volt ez. Aki nem csak elhengerítette a követ, hanem életre keltette az emberi gonoszság által megölt Fiát, Jézust.

Ha csak emberi módon gondolkozunk, akkor joggal csak életünk köveit látjuk. Ezek közül pedig a legtöbb felülmúlja a mi erőnket. Ezért joggal kétségbe esünk. Húsvét azt üzeni, hogy Isten erősebb a reménytelenségünknél és nagyobb a mi emberi gyengeségünknél és korlátainknál. Ott, ahol Istent engedik működni, ott mindig van ok a reményre. Az életben nem kerülhető el teljesen a nagycsütörtök, a nagypéntek és a nagyszombat sem. De Isten átvezet sötétségeinken. Át fog vezetni ezen az időszakon is. Sőt, majd egyszer át fog vezetni, ami itt a földön nem kerülhető ki, a halál sötétségén is az új, örök élet felé.

Húsvét joggal azt üzeni, hogy bízzunk Isten erejébe. Bízzunk az Ő meglepetéseiben. Igazából nem is azon van a lényeg, hogy valaki otthon vesz részt a szentmiséken vagy a templomban. A lényeg azon lenne, hogy akarjuk-e Istent teljes szívből befogadni az életünkbe? Akarjuk-e neki adni életünket, mindazzal, ami hozzá tartozik, nem utolsó sorban az életünk köveivel, amelyek elsősorban Őt magát fedik el szemünk elől?

Én ezekben a napokban így imádkoztam:  „Uram, nem csak a szép húsvétot akarom, nem csak a szép liturgiát, nem csak a kellemes találkozásokat, nem csak a szép szokásainkat, hanem Téged! Te most is itt vagy. Ezért más, de mégis igazi az idei húsvét is.”

Szilvágyi Zsolt (temesvár-józsefvárosi plébános)