Minden rendben

0
784

Milyen nap van? Ez a kérdés kétszer is elhangzott ma, csak itt, közöttünk, a szűk családi körben. A végén már nevettünk, hogy hát persze, csütörtök van még mindig, este az egyetemi gyülekezet virtuális találkozója magyarországi barátokkal, és igen, a dolgozat leadásának a határideje is ma van, a gyerekek közül kettő felmérőt ír, legyünk szívesek odafigyelni, a harmadik zenél, azt úgy is halljuk, a negyedik rajzol, azt meg csendben is tudja.

Egyik nap sem telik el eseménytelenül, ha tétlenkedünk is néha, kell az, hála Istennek van munkánk, van iskola, egészségesek vagyunk. Mégis minden annyira más, hogy az utóbbi héten még a napok is összekavarodtak bennünk, nem úgy tartjuk már számon az időt, az órát, ahogy eddig, és ennek semmi köze nincs a tavaszi napéjegyenlőséghez.

Pedig jó lenne, ha ebben a rendkívüli helyzetben megtanulnánk úgy mérni az időt, ahogy azt a zsoltáros is ajánlja, hogy a számolgatásaink végén, ha okosabbak nem is, legalább bölcsebbek legyünk. („Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk” Zsolt 90,12) El is képzelem, ahogy beülünk ebbe a távolságokat átívelő osztályterembe, amit szentek közösségének, vagy gyülekezetnek, vagy egyháznak hívunk, és szépen tanulni kezdjük, mint a diák, mint a tanítvány, hogy az idő jele a t és mértékegysége a türelem. T mint türelem. Most van időnk.

Általában reggel korán kelek, elküldöm a napi igerészt és az elmélkedést a nagyböjti lelkigyakorlatos csoportnak, majd egy csupor kávé mellet várom, hogy mindenki felébredjen. Összefutunk a konyhában, váltunk néhány szót, jó reggelt, ölelés, puszi, kérsz teát, pirítóst, lekvárral, vajjal, Jöjj el Jézus, Annak neve legyen áldott, majd mindenki elvonul a ház valamelyik sarkába, írni, olvasni, tanulni. A gyerekeink már a korai órákban rákapcsolódnak a virtuális iskolára, kérdeznek, írnak, felelnek, néha úgy tűnik mintha szeretnék is, csak a barátok ne hiányoznának annyira.

Pórbálunk úgy élni mintha nem történt volna semmi, miközben persze nem lehet. Bármerre nézünk, látjuk, érezzük, hogy semmi sem a régi. Minden egészen más, még ha ez a más nem is feltétlenül rosszabb. Többet látjuk egymást, többet beszélgetünk, együtt tanulunk, játszunk, olvasunk, énekelünk, nevetünk. Persze, folyton egymásba ütközünk, pedig van ház, van udvar, mégis sokszor keresni kell azt a zugot, ahova egy kicsit még akár saját magunkat is hátrahagyva elvonulhatunk.

Most épp találtam egy ilyen zugot. Hallom a gyerekek nevetését, a párom a szüleivel beszél telefonon, jól vannak, minden rendben van. A virágvasárnapi történetet olvasom. Irigylem egy kicsit a tanítványok féktelen örömét, harsány ünneplését. Sohasem szerettem a tömeget, most mégis azt érzem, szívesen lennék ott, és lelkesen kiáltanám velük együtt, hogy hozsánna. Aztán elszégyellem magam, mert rájövök, hogy a virágvasárnapi ünneplés, még ha őszinte is, olyan keveset tart. T mint türelem. Hozsánna – mondom csendben, ami azt jelenti segíts meg! Hát így készülök én a nagycsütörtöki vacsorára, a nagypénteki menekülésre, és így készülök a feltámadásra is. Hozsánna, segíts meg!

Minden rendben van. Pedig mintha felborult volna a régi rend. Újabb szabályok jöttek, hogy valamilyen rendnek legalább a felszíne megmaradjon. De még így is sokat rendetlenkedünk, nem férünk a bőrünkbe, szót fogadnánk persze mert félünk, meg felelősen gondolkodunk, maradnánk otthon, csak hát az otthon az valami más. Az otthon, az a hely, ahol a barátaink bármikor beléphetnek; az otthonnak része a kézfogás, az ölelés, az emberek, a közösség, a bizalom. Az otthonunk része a Monostor végi erdő tavaszi szaga, a Hója virágai és madarai, a Széchenyi-téri piac, ismerős árusaival, akik megkérdezik, hogy hogy vagyok. De ez a rend már nem az a rend. Hozsánna, segíts meg!

Aztán elszégyelltem magam megint. Eszembe jut, hogy virágvasárnap sem mindenki örült. Nem mindenki találta meg, hogy miért kellene, lehetne akkor és ott Istent magasztalni és dicsőíteni. Akkor is sokan érezték úgy, nem illik bele a képbe, az elképzelésbe, a rendbe az, amit az emberek csinálnak, még az sem, amit Jézus. Isten sem fér el mindig abba a keretbe, amit a rendkívüli helyzetekben kijelölünk neki. Rendet szeretnénk, és el sem tudjuk képzelni, hogy milyen az, amikor a kövek beszélnek majd, hogy az is lehet a rendnek a része, meg a nagypéntek, Golgota. Pedig Isten rendjébe nem lehet beleszólni, illetve lehet, csak hát vicces. Bármennyire is rendezetlennek tűnik ez, bármennyire felháborít, és bosszant, és zavar, és nyugtalanít, minden rendben van. Nem azért mert mi kézben tartjuk a dolgokat, hanem azért mert Isten kézben tartja a dolgokat. Most amikor rendkívüli helyzet van, különösen is fontos látni ezt. Jézus nem rendetlenkedik, de ha rendbontónak tűnik is az, ami van, higgyük el, hogy az Ő jelenlétében nem csak minden rendben lesz, de minden rendben van.

Ha megtanuljuk úgy számlálni a napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk, akkor azt is megtanuljuk, hogy az élet súlyát nem a mi erőnk, nem a mi rendszerünk, hanem az Isten gondviselése adja meg. Az élet súlyának mértékegysége a g, G mint gondviselés.

Dávid István (kolozsvári FIKE, református egyetemi lelkész)