Kertben és kertelés nélkül

0
807
• Fotó: A szerző felvételei

Két héttel ezelőtt a vírus hit kérdése volt, még túl messzinek tűnt, aztán hirtelen itt termett. Most a hit lett a vírus kérdése, és még sok más kérdést is feltesz nekünk ez a vírus. Nekem is feltette a kérdéseit: félsz-e, mit fogsz tenni, mit fogsz kezdeni magaddal, mibe kapaszkodsz, mi lesz, ha elszúrod, mi lesz majd ezután. Még sok mindenről akart volna kérdezni, de elmenekültem a kertbe előle, nem volt már erőm vitázni vele.

Hirtelen észrevettem, hogy a rózsabokrokat nem nyírtam meg, és a primulákat a tavalyi avar eltakarja. A nap gyönyörűen sütött, néha bosszantóan vakított, mert alig tudtam felkötözni a futórózsák már kizöldült ágait, és összevissza szúrtam magam. Aztán egyszer csak észrevettem a törpeszegfű kis bokrán egyetlen egy kis virágot és egy bimbót. A törpeszegfűk később szoktak nyílni, de ő már itt van, sőt a társa is készülődik. Elidőztem egy kicsit, majd nyugtáztam a magam „lelki erőlevesét”: a legszebb dolgok nem látványosak, az élet csendben növekszik, függetlenül tőlem.

A kérdés viszont az, hogy részese akarok-e lenni a csendben növekvő életnek? Persze ehhez el kell engednem az önmagamba esésemet és ki kell tárulkoznom az életre. Néztem a száraz leveleket, amint óvón körülveszik a kis szegfűt. Talán nekik is köszönheti, hogy most virágozhat. Aztán ismét nyugtáztam magamban a saját tanulságaimat: az életem tele van a félelem, a pánik, a sikertelenségek és az elszúrt kapcsolatok száraz leveleivel, de ezek nélkül nem virágozna az Élet reménye bennem.

A kerti időm letelt és a házban folytattam önmagammal a társalgást, kertelés nélkül: hogyan erősítsem hitemet és hitemben magamat? Sok szó kering most az éterben, sok tanács, sok elképzelés, diagnózis, prognózis, de nekem mindezeket most nem kell meghallani. Amit most tennem kell, az az időtlenségből úgyis csak egy percre vonatkozik. A most perce, amelyben lehetek hálás azért, mert van valamim vagy azért, mert nincs valamim. Végül is, Isten szemében a semmi az minden lehet.

A vasárnapi prédikációban hallottam: Istennek semmi sem lehetetlen, vagyis minden lehetséges. Aztán az esti fényben elővettem egy tömjén pálcát és meggyújtottam, és úgy láttam, hogy ketten a jó Istennel néztük egy jó ideig, ő az egyik oldalon én a másikon: a füst pedig táncolva futkározott köztünk, mígnem egy utolsót bukfencezett. Ijedve néztem rá, de ő csak ennyit mondott: minden lehetséges. És ez a válasza most nekem elég.

Homa Ildikó sss