Anélkül, hogy látnám őket…

0
1255
Szentpéteri templom, Kolozsvár

Az első vasárnapi internetes miseközvetítésünk után nagyon sok visszajelzés érkezett. Azoktól, akik templomainkban rendszeres „misehallgatók”, de olyanoktól is, akikről amúgy nem is gondoltam volna, hogy bekapcsolódnak. A megerősítő dicséretek vagy kritikák mellett, újabb ötletek születtek arról, hogyan lehetne még „élvezhetőbbé”, hatékonyabbá tenni a közvetítéseket, mire figyeljünk jobban, hová állítsuk a kamerát, milyen legyen a hangerősség, mosolyogjak többet és így tovább. Képek is érkeztek a közvetítés alatt önfeledten játszó kicsinyekről, csodálkozó gyermeki tekintetekről, fellélegzett édesanyákról, akik végre nem a kisgyermekeik templomi fegyelmezésével voltak elfoglalva a kijáratnál, hanem valóban jelen lehettek az otthoni környezetben átélt szentmisén. Használható felhívásokat olvashattunk arról is, hogy mi módon, milyen lelkülettel, a jelenlétünket milyen eszközökkel segítve ér most részt venni a legszentebb áldozatban. Persze, ahogyan ez főleg a kisgyermekes családokban lenni szokott, mindenki a saját kreativitására hagyatkozhatott abban, hogy ez a ki- és bekapcsolódás otthonaikból is megvalósulhasson.

Valamikor régebben a lelki atyámnak arról panaszkodtam, hogy a szentmise áldozati részénél gyakran feltörnek bennem gondolatok, amelyek elvonják a figyelmemet a lényegről, a jelenlétem kárára vannak. Ilyenek például, hogy„hideg van a templomban”, „túl hosszú volt a prédikáció”, „biztosan nagyon fáradtak már a jelenlevők”. Azt tanácsolta, hogy a szentmise áldozati részét úgy végezzem, mintha a jó Istenen és rajtam kívül senki más nem lenne ott jelen. Ez a hozzáállás mindig segít visszatérnem a jelenlétbe, amikor elkalandoznának a gondolataim. Soha nem gondoltam volna, hogy eljön ez az idő, amikor nem marad más a szentmisén csak a jó Isten és én. Hogy nem lesz lehetőségem a jelenlévők tekintetébe kapaszkodni, hanem ismeretlenül kell a jó Isten szeretetébe ajánlanom mindazt, ami ezen otthonaikból bekapcsolódó tekintetek mögött van, anélkül, hogy látnám őket.

Az internetes szentmise-közvetítések nyomán többen osztották meg, hogy hosszú idő óta először sikerült részt venni vasárnapi szentmisén, mert pályakezdőként nekik jutott a legtöbb hétvégi ügyelet és a szabadon maradt hétvégéken alig maradt lehetőségük a vasárnap megünneplésére. Azokban pedig, akik térben és időben eltávolodtak a kedvenc templomuktól, esetleg lelkipásztoruktól, akik az új környezetben, sokszor távol a szülőföldjüktől (még) nem sikerült megtalálniuk a közösségüket, bekapcsolódniuk legalább a szentmisék erejéig az egyházba, egyszerre ismét felébredt a vágy a „visszatérésre”, mert valami ismerős otthonérzetet tapasztaltak meg ebben a még idegen lehetőségben.

Milyen gyakran ítélkezünk magunk és mások felett amiatt, hogy csak a bajban, a szükségben, csak a kéréseinkkel térdelünk oda a jó Isten elé. Mintha ilyenkor tényleg könnyebben menne. De így vagyunk a kapcsolatainkban is sok esetben. A szülők, nagyszülők elmarasztalják az őket „csak a bajban” kereső gyermekeket, unokákat,és persze egyik-másik barátunknak is szemére vethetnénk ugyanezt. Fordítsunk egyet a perspektíván és keressük meg a hálánkat ebben.  Milyen jó, hogy „legalább” ilyenkor jöhetnek és jönnek. Mert ez már egy bizalom és hála is egyben részükről azért, hogy van kihez, van hová jönniük.

Messzire szakadt barátaim írják: ugye a járvány megszűntével is élő adásban maradunk. Nem úgy tűnik, hogy a kényelem vezette őket ezen kérésük megfogalmazásában. Inkább annak a vágya, hogy ha most a bajban jöhettünk, jönni szeretnénk akkor is, amikor ez már elmúlt.

Adja Isten, hogy miután mindez lecsengett, ne ott folytassuk, ahol abbahagytuk. A bármi miatt a templomon kívül rekedtek megerősödve abban, hogy jöhetnek, úgy ahogyan vannak, akik meg a templom falai közé barikádoztuk magunkat, engedve őket, hogy bármikor jöhessenek. Az „adással” és közvetítéssel, szerintem nem lesz gond.

Takó István (kolozsvári egyetemi lelkész, plébános)