Kapcsolódjunk rá az evangéliumra!

Ferenc pápa katekézise

0
368
Fotó: Vatican News

Ferenc pápa február 26-án, hamvazószerdán a sivatag, a puszta lelki jelentéséről elmélkedett a délelőtti általános kihallgatás keretében.

Ma, hamvazószerdán, megkezdjük nagyböjti utunkat, a negyvennapos utat húsvét felé, a liturgikus év és a hit középpontja felé. Ez az út Jézus útját követi, aki szolgálatának kezdetén negyven napra visszavonult imádkozni és böjtölni a sivatagba, a pusztába, miközben az ördög kísértette. Ma pontosan a sivatag lelki jelentéséről szeretnék beszélni nektek. Mit jelent a lelki életben a puszta valamennyiünk számára – mi is városban élünk –, mit jelent a sivatag?

Képzeljük el, hogy sivatagban vagyunk. Elsőre az tűnne fel, hogy nagy csend vesz körül bennünket: nincs zaj, csak a szelet és saját lélegzésünket halljuk. A sivatag eltávolodás a hangzavartól, mely körülvesz bennünket. A sivatag távolságvétel a szavaktól, hogy teret adjunk egy másik Szónak, Isten Szavának, mely könnyed szellőként cirógatja szívünket (vö. 1Kir 19,12). A sivatag a nagybetűs Szó helye. A Biblia szerint ugyanis az Úr a sivatagban szeret szólni hozzánk. A sivatagban adja Mózesnek a „tíz szót”, a tízparancsolatot. És amikor a nép elfordul tőle, és hűtlen hitvessé válik, Isten azt mondja: „Kivezetem a pusztába, és a szívére beszélek. Ott majd úgy válaszol nekem, mint ifjúsága napjaiban” (Oz 2,16–17). A sivatagban meghalljuk az Úr finoman hangzó Szavát. A Királyok könyve azt mondja, hogy Isten Szava olyan, mint a szépen hangzó csend. A pusztában újra rátalálunk az Istennel való meghitt kapcsolatra, az Úr szeretetére. Jézus szeretett elvonulni – mindennap –, hogy elhagyatott helyeken imádkozzon (vö. Lk 5,16). Megtanította, hogyan keressük az Atyát, aki a csendben szól hozzánk. Nem könnyű csendet teremteni szívünkben, mert mindig szeretnénk egy kicsit beszélni, szeretnénk másokkal együtt lenni.

A nagyböjt megfelelő időszak arra, hogy teret adjunk Isten Szavának. Ideje, hogy kikapcsoljuk a tévét és kinyissuk a Bibliát. Ideje, hogy lekapcsolódjunk mobilunkról, és rákapcsolódjunk az evangéliumra. Amikor kisgyerek voltam, még nem volt tévé, de szokásunk volt nem hallgatni rádiót. A nagyböjt puszta, a lemondás ideje. Ideje, hogy lekapcsolódjunk mobilunkról, és rákapcsolódjunk az evangéliumra. Ideje, hogy felhagyjunk a hasztalan szavakkal, a locsogással, a fecsegéssel, a pletykával, hogy megszólítsuk az Urat. Ideje, hogy rászánjuk magunkat a szív egészséges ökológiájára, hogy nagytakarítást csináljunk benne! Olyan közegben élünk, amelyet túl sok verbális erőszak, számtalan sértő és káros szó szennyez be, amit a közösségi média fel is erősít. Manapság úgy sértegetik egymást az emberek, mintha csak jó napot kívánnának! Elárasztanak bennünket az üres szavak, a reklámok, a megtévesztő üzenetek. Megszoktuk, hogy mindenkiről mindent megtudunk, és az a veszély fenyeget, hogy egy olyan világiasságba süllyedünk, amely elsorvasztja szívünket, és nincs bypass, mely azt meggyógyítaná, csakis a csend. Nehezen tudjuk felismerni a hozzánk szóló Úr hangját, a lelkiismeret hangját, a jó hangját. Jézus, amikor a sivatagba hív bennünket, arra biztat, hogy azokat a dolgokat halljuk meg, amelyek számítanak, amelyek fontosak, amelyek lényegesek. Az ördögnek, aki kísértette, így válaszolt: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden szóval, mely Isten ajkáról származik” (Mt 4,4). Mint a kenyérre, sőt a kenyérnél is jobban szükségünk van Isten Szavára, beszélnünk kell Istennel: imádkoznunk kell. Mert csak Isten előtt lesznek nyilvánvalóak a szív hajlamai, és hullnak le a lélek álarcai. Ilyen hát a sivatag; az élet helye, nem a halálé, mert az Úrral való csendes párbeszéd visszaadja életünket.

Próbáljunk újra a sivatagra gondolni. A sivatag a lényegesnek a helye. Nézzünk az életünkre: mennyi hasztalan dolog vesz körül bennünket! Ezer dolog után futunk, melyek szükségesnek tűnnek, de valójában nem azok. Mennyire jót tenne nekünk, ha megszabadulnánk rengeteg felesleges dologtól, hogy újra felfedezzük azt, ami számít, hogy újra ráleljünk a körülöttünk lévők arcára! Jézus ebben is példát ad nekünk: a böjttel. A böjtölés azt jelenti, hogy le tudunk mondani a hiábavaló, felesleges dolgokról, hogy eljussunk a lényegeshez. A böjtölés nemcsak fogyókúra, a böjtölés pontosan az, hogy keressük a lényegest, keressük az egyszerűbb élet szépségét.

A sivatag végül a magány helye. Ma is, hozzánk közel, sok sivatag van. Magányos és magukra hagyott emberek. Hány szegény és idős ember él mellettünk csendesen, anélkül, hogy zajt csapna, félresöpörve és leselejtezve! Ha beszélünk róluk, az nem vonz nagy közönséget. A sivatag azonban oda vezet hozzájuk, mindazokhoz, akik elhallgattatva, csendesen kérnek tőlünk segítséget. Mennyi szótlan arc, mely segítséget kér tőlünk! A nagyböjti, negyvennapos sivatagi út a tevékeny szeretet útja az elesettek felé.

Ima, böjt, az irgalmasság cselekedetei: ez a negyvennapos nagyböjt útja.

Kedves testvérek, Izajás próféta hangjával Isten ezt az ígéretet tette: „Íme, én valami újat viszek végbe, utat nyitok a sivatagban” (Iz 43,19). A sivatagban nyílik az út, amely a halálból az életre vezet bennünket. Lépjünk be a sivatagba Jézussal, és a húsvétot, annak az Istennek a szerető hatalmát megízlelve jövünk majd ki belőle, aki megújítja az életet. Az történik majd velünk, ami azokkal a sivatagokkal, amelyek tavasszal kivirágoznak, hirtelen „a semmiből” kihajtanak: rügyek nyílnak, hajtások indulnak.

Legyünk bátrak, lépjünk be ebbe a nagyböjti pusztába, kövessük Jézust a sivatagba: ővele kivirágoznak sivatagjaink!

Forrás: Magyar Kurír

MEGOSZTÁS