EVANGÉLIUM
Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be.
Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról.
Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.
És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal.
János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg.
Istent soha senki nem látta, Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki. (Jn 1,1-18)
A karácsonyi ünnepek alatt immár harmadszor olvassuk fel Szent János evangélista előszavát. A szöveg csúcspontját az a mondat jelzi, amely karácsony titkát hivatott összegezni: Az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Isten testté, emberré lett szava áll ünneplésünk középpontjában. Ez a titokzatos szó az, amely a teremtés kezdetén a semmibe kiált, és létrehozza a világot, amely Írássá válik, mihelyt Mózes elkezdi bevésni a kőtáblába a tízparancsolatot, amely Jézus Krisztus személyében örömhírré, megváltó szóvá lesz.
Isten maga lesz szóvá – és ez a szó testté. Földi küldetése végén pedig az Ige arra hívja apostolait: Hirdessétek az evangéliumot minden népnek! Figyelem: nem azt mondja: értelmezzétek, hanem hirdessétek!
Az evangélium hirdetése szívügyünk. Talán sokszor az aktivista túlbuzgóságával hirdetjük, értelmezzük. Lassan meg se tudjuk számolni, hány könyv íródott az új evangelizációról, hány új módszert dolgoztak ki arra, hogy hogyan kell Istenről beszélni, hány tudományos konferenciát szerveztek, amelyeken a legújabb, leghatékonyabb ötletek és rafinériák egész arzenálját felsorakoztatták, hogy „sikeres” igehirdetőket, sikeres lelkipásztorokat neveljenek.
Az új evangelizáció eredményeit egyelőre nem látjuk Európában. Sokkal könnyebb evangelizálni egy olyan kultúrát, amely sosem hallott a mi Istenünkről, mint újra fölhívni a figyelmet Istenre azokban, akik annyiszor hallottak egy egész sor dolgot róla, hogy megunták. A kannibál logikája egyszerű: előbb megfőzi a misszionáriust, és megeszi, majd rájön, hogy a húsa nem annyira ízletes, mint a szava. Ezért egy idő után meghallgatja. Az Istenről mindent tudó ember már nem figyel oda.
A módszerről szóló beszéd azonban célt téveszt. Úgy gondoljuk, hogy az evangelizációt is felöltöztethetjük Steve Jobs marketinges ruhájába. A beszédünknek célja lesz (lehetőleg minél több ember hallgassa, a minőségre nem figyelünk), trendi és érdekes, szórakoztató és mulatságos, fiatalos és újszerű. Iphone mellé kitaláljuk az IGod-ot is – csak a piac logikája szerint egyre hatékonyabban vegyük fel a versenyt a konkurenciával. Ugyanaz a módszerfetisizmus fertőzi a vallásosságunkat is, mint az oktatási rendszerünket: lassan senkit sem érdekel, hogy mit tanítunk, a lényeget abban látjuk, hogy hogyan. A módszer lett a cél, vagy pontosabban cél nélküli eszközzé üresedett.
Istenről csak dadogni tudunk. Ha átugorjuk azt a kérdést, hogy kit és mit hirdetünk, és egyből annál állapodunk meg, hogyan is tegyük azt: csak a szimptómákkal foglalkozunk. A betegséget nem kezeljük. Az Istenről való beszéd elsősorban azt kellene tisztázza: ki ez az Isten, akiről beszélünk? Mit tudunk róla elmondani?
Nem mindaz, aki azt mondja nekem: Uram, Uram, jut be a mennyek országába. Nem elég megtölteni beszédünket Isten nevével. Valamit meg is kellene sejtsünk belőle. Amíg Isten saját pasztorális munkánk sikerének eszköze, addig nem sokat mondtunk róla. Ha megtanulnánk dadogva beszélni Istenről, ha megtanulnánk, hogy ő a szakadékot nyitó titok, a világunkból igazán hiányzó valami – lehet, elmaradna róla a marketing ruha. Levetnénk a sarut, és eltakarnánk arcunkat.
László István kolozsvári segédlelkész
Megjelent a Vasárnap január 5-i számában.
