Kértem a jó Istent, a családom is értse meg az örömszerzés fontosságát

0
395
Illusztráció: Unsplash

Ahogy Caritas-alkalmazott lettem, úgy másoknak is szerezhettem örömet az ünnep közeledtével. Első alkalommal sérült gyerekeknek osztottam csomagot három olyan településen, ahol nem számítottak semmilyen más ajándékra, mint amit a család tudott nyújtani. De kezdjem az elején: Ádám és Éva napja van, a betegek akkor is betegek, el kell látni őket, de a családot is, az utolsó félig sikerült, mert nem volt időm a fadíszítésre. Az autóban ott voltak a csomagok, egyik helységbe sikerült délkörül elvinni. A másik két településre még volt kilenc csomag. Tudtam, hogy ennek ma el kell jutnia, mert így van értelme.

Elindultam este hat órakor. Azt hiszem, ha létezik mennyország, ennél szebb és jobb érzések nem honolhatnak benne, mint amit akkor este tapasztaltam. Ahogy elindultam, elmondtam a jó Istennek, hogy segítsen meg, hadd tudjam befejezni, amit rám bíztak, és hogy a családom is értse meg, milyen fontos örömet szerezni ezeknek az embereknek. Megreszkírozom, hogy az angyal sem lehet boldogabb, mint én voltam azon az estén.

A faluban, ahogy jöttem-mentem, a gyerekek már énekelték a Mennyből az Angyalt, én pedig, megfeledkezve mindenről csak jót akartam tenni. Voltam olyan háznál, ahol az általam vitt volt az egyetlen csomag, és nagyon örült a gyermek minden egyes dolognak, ami a zacskóban volt. Megkérdezte minden egyes narancsnál, cukorkánál: Ez is enyém? Más gyermekeknél pedig azzal találkoztam, hogy ők is akartak valamit adni, felajánlani. Érdekesek vagyunk mi, emberek: ha megtapasztaljuk, hogy milyen jó kapni, mi is szeretnénk adni. Este fél kilencre végeztem, igyekeztem haza, tudtam, még dolgom van. Otthon mintha varázslat történt volna, a fán égtek a fények már, az asztal megterítve és vártak, hogy elmeséljem, milyen volt.

A másik történetem körülbelül három éves tapasztalat, akkor ismét segíthettem idős, magányos embereknek és nagycsaládosoknak csomagot vinni. Mivel részt vettem a kihordásban, én is elmondtam, hogy kit javasolnék, hogy kapjon. Huszonharmadika este hét órakor megpakoltuk az autót, velem tartott egy fiatal segítség a gyergyóalfalvi Szent Vince Ifjúsági Csoportból azok névsorával, akik részesülnek az ajándékból. Ahogy haladtunk, ott találtuk magunkat egy gondozottunk házánál. Messzebb van ez a kis, fehérre meszelt ház, mint a többi, takaros kis udvaron, zöld ablakai nyáron tele virággal, mint a mesében. Télen pedig a kaputól egy ösvény vezet a hóban a ház ajtajáig, onnan pedig egy a fásszínig, kútig, vécéig. Ezek az ösvények keskenyek a nagy hóban, mert ebben a házban egy kicsi, aranyos nagymama lakik. Ebben a házban nincs villany, mivel félreesik a többi háztól. A házban függő petróleumlámpával világít, ritkán, mert spórol.

Vittük a csomagot, elemlámpával világítottunk. Bekopogtunk Mária nénihez, aki közel 85 éves volt, nagyon meglepődött, megörvendett, hogy rá is gondoltunk. Annyira meg volt hatódva a jó szándéktól, hogy én is összezavarodtam, búcsúzáskor a lámpámat ott felejtettem. Vissza kellett mennem érte. Benéztem az ablakon, láttam, ahogy Mária néni a holdfénynél nézte a csomag tartalmát és úgy örvendezett, mint egy kisgyerek. Megfordultam, nem zavartam meg az örömét.

A következő évben ismét megraktuk az autót, lejártunk körülbelül hét házat, amikor megszólalt a telefonom: a helyi családorvos segítséget kért egy betegnél, infúziót kellett adni, már felszínes kómában volt, nem nagyon reagált nagyon. Valamikor 20 évvel ezelőtt egy helyen dolgoztunk, nagyon kedves munkatárs volt. A csomagok maradtak, hazaszóltam a családomnak, hogy hol vagyok és későn megyek. Amikor megérkeztem, hiába szóltam hozzá. Csendben beszélgettünk a családtagokkal és egyszer, körülbelül két óra múlva láttam, hogy mocorog Margit néni. Láttam, hogy az egyik karjába folyik az infúzió és a másikat mozgatja fölötte. Hozzászóltam, elmosolyodott, visszatért. Megnyugodva mentem haza: Margit néninek ezt a csomagot vittem nagy szeretettel. Ismét szép szentestém volt, a csomagosztást és a pedig kezelést karácsony első napján folytattam.

Sajnos, akikről meséltem, már nincsenek közöttünk, de emlékezünk rájuk az ünnepek közeledtével.

András Ildikó

Forrás: Gyulafehérvári Caritas