Mi az ördög?

1
757
Borgia Szent Ferenc ördögűzés közben.

Félelem fogja el az embert, ha a gonoszra, vagy ha úgy tetszik, a Gonoszra gondol. Nem véletlen, hogy a Sátánról igencsak visszafogott megnyilatkozásai vannak a katolikus egyháznak, és bár a népi hiedelemvilág gazdagon kiszínezte az „e világ fejedelmét”, mégis nehéz vitathatatlan kijelentéseket tenni a kérdéskört illetően. Az egyházi tanítás szerint Isten eredetileg jónak teremtett mindent, ugyanakkor már a Szentírás is feltételez egy gonosz létezőt, amelyik valamilyen módon szemben áll Istennel és az emberrel egyaránt.

Két szélsőséges álláspont lehetséges a gonoszhoz való viszonyulást illetően, ami vakvágányra viheti az ember útkeresését, amely során igyekszik megvalósítani a köztünk levő Isten országát. Az egyik a bőbeszédűség, amikor túl sokat vélünk „tudni” arról, hogy miként működik a gonosz, hogy mikor, kit és hogyan kerített hatalmába, és nem vesszük észre, hogy eközben ítélőbíróvá válunk. Hogyan mondhatom bárkire, hogy ördögtől megszállott? Vajon én makulátlan vagyok? A másik a teljes elnémulás, a tabusítás: amikor egyáltalán nem beszélünk róla, és a filmek és középkori ábrázolások nyomán alakítjuk ki a gonoszról való elképzeléseinket.

Egyet már most le kell szögezni: a teológiának és a pasztorációnak alapvetően az istenkeresés a feladata, a transzcendentális nyitottság erősítése. Az egyházi tanítás világosan hirdeti, hogy Jézus Krisztus kereszthalálával legyőzte a Gonoszt, eszkatológikus távlatban tehát az üdvesemény Isten irányába mutat. Ugyanakkor az ember mindennapi tapasztalata, hogy nincs minden rendben, megannyi szenvedés és rossz van a világban: erre próbál egyfajta magyarázatot találni. A negativitás végsőkig való eltolásánál pedig mintegy ott áll a gonosz, a Sátán.

A katolikus tanítás feltételezi egy Istennel ellenlábas létező működését, amelyik képes megkísérteni az embert és bűnre csábítani, azonban hivatalos megnyilatkozásaiban igyekszik távol tartani magát a kuruzslók, varázslók, sámánok, okkult tanítások és rítusok megtévesztő szószátyárságától és praktikáitól. A legnagyobb igyekezet ellenére sem mondhatjuk, hogy létezne egy egységes, összefüggő és minden kétséget kizáró tanítás a gonoszról.

Jó kiindulási alap lehet a gonosz „keresése” során a Szentírás, amelyben a gonosz mint fenevad, sárkány, kígyó, kísértő, Antikrisztus, Sátán és megannyi más formában jelenik meg. A felületes olvasó úgy érezheti, hogy nincs itt semmiféle rejtély, a Biblia világos „képet” ad a gonoszról. Ez azonban elhamarkodott ítélet lenne, és bár a magyar bibliafordítás valójában már egy hosszas teológiai diskurzus nyomán megszületett változat (de még így sem egységes a kép), azonban az eredeti szövegekben a gonosz a „vádló” szerepétől kezdve egészen az Antikrisztusig megannyi „alakot ölt”. A szentíráskutatók szerint egyfajta fejlődésen, átalakuláson ment át a gonoszról való elképzelés. Elég csak Jób történetét felidézni, ahol a sátánnak Isten mennyei „udvartartásának” tagjaként az a feladata, hogy próbatételek elé állítsa Jóbot. A héber szövegben a „sátán” kifejezés határozott névelővel áll, ami nyelvtanilag nem személynevet, hanem funkciót jelöl, írja egy tanulmányában a nemrég elhunyt Xeravits Géza teológus, szentíráskutató. A sátán szerepe itt tulajdonképpen Isten akaratát végrehajtani.

Még szemléletesebb a 2Sám 24,1 bibliai rész, amely így szól: „Újra fellángolt az Úr haragja Izrael ellen, úgyhogy ismét felingerelte ellenük Dávidot, és azt mondta neki: »Menj, s vedd számba Izraelt és Júdát!«” Ugyanez a történet az 1Krón 21,1-ben is megjelenik, azonban fontos hangsúlyeltolódással: „A sátán Izrael ellen fordult és rászedte Dávidot, hogy számlálja meg Izraelt.” Azt, amit a Sámuel könyve még Istennek tulajdonít, a Krónikák könyve már a sátán tevékenységeként értelmezi. A korábbi világkép, amelyben a monoteista Isten volt a jó és a rossz dolgok ura, egyre inkább kiegészült a tőle független(né vált?) gonosz hatalmasságokkal, és hosszas formálódás után jutottunk el a Sátánig mint bukott angyalig, aki eredetileg jónak teremtetett, de elfordult Istentől.

Ma az egyik végleten azok állnak, akik a Sátánnal folytatott küzdelemben egészen közelharcot vívnak vele az ördögűzések során. (Fontos pontosítani, hogy egyedül Isten az, aki képes megszabadítani az embert, nem a másik ember vagy pap.) Eszerint a gonosz olyan létező, ami képes megszállni embereket és a maga uralma alá hajtani. A másik végleten azok állnak, akik szerint a sátán csupán egy szimbólum, ami az ember kiszolgáltatottságát hivatott megszemélyesíteni. Az világos, hogy a keresztény ember feladata nem az, hogy a Sátán útjait fürkéssze, eltévesztjük a fókuszt, ha erre összpontosítjuk figyelmünket, azonban a túlzott elbizakodottság is téves útra vezethet bennünket. Aki Jézus Krisztusra tekint és őt követi, az jó úton indult el.

1 HOZZÁSZÓLÁS

  1. Kedves István!
    Tisztelem ügybuzgóságodat, viszont a sátán léte nem vitatéma. Kinyilatkoztatott igazság. Maga az Úr Jézus is szembeszállt vele és óva intettt attól, hogy alábecsüljük erejét.
    Másrészt a megszállottság az egyik legsúlyosabb betegség(a pszichiátriai tényezőkön túl.) Azt nem egyikünk vagy másikunk dönti el, hanem a jelek által beazonosítható és a szakemberek dolga elbirálni. Ugyanakkor nem a pap űzi ki, hanem Isten a pap segítségével, és csakis így. Erre az egyház kapott hatalmat, senki más. Ezt nem szubjektíve dönti el senki.
    Erre való az exorcizmus.