Mi az ördög?

1
377
Borgia Szent Ferenc ördögűzés közben.

Félelem fogja el az embert, ha a gonoszra, vagy ha úgy tetszik, a Gonoszra gondol. Nem véletlen, hogy a Sátánról igencsak visszafogott megnyilatkozásai vannak a katolikus egyháznak, és bár a népi hiedelemvilág gazdagon kiszínezte az „e világ fejedelmét”, mégis nehéz vitathatatlan kijelentéseket tenni a kérdéskört illetően. Az egyházi tanítás szerint Isten eredetileg jónak teremtett mindent, ugyanakkor már a Szentírás is feltételez egy gonosz létezőt, amelyik valamilyen módon szemben áll Istennel és az emberrel egyaránt.

Két szélsőséges álláspont lehetséges a gonoszhoz való viszonyulást illetően, ami vakvágányra viheti az ember útkeresését, amely során igyekszik megvalósítani a köztünk levő Isten országát. Az egyik a bőbeszédűség, amikor túl sokat vélünk „tudni” arról, hogy miként működik a gonosz, hogy mikor, kit és hogyan kerített hatalmába, és nem vesszük észre, hogy eközben ítélőbíróvá válunk. Hogyan mondhatom bárkire, hogy ördögtől megszállott? Vajon én makulátlan vagyok? A másik a teljes elnémulás, a tabusítás: amikor egyáltalán nem beszélünk róla, és a filmek és középkori ábrázolások nyomán alakítjuk ki a gonoszról való elképzeléseinket.

Egyet már most le kell szögezni: a teológiának és a pasztorációnak alapvetően az istenkeresés a feladata, a transzcendentális nyitottság erősítése. Az egyházi tanítás világosan hirdeti, hogy Jézus Krisztus kereszthalálával legyőzte a Gonoszt, eszkatológikus távlatban tehát az üdvesemény Isten irányába mutat. Ugyanakkor az ember mindennapi tapasztalata, hogy nincs minden rendben, megannyi szenvedés és rossz van a világban: erre próbál egyfajta magyarázatot találni. A negativitás végsőkig való eltolásánál pedig mintegy ott áll a gonosz, a Sátán.

A katolikus tanítás feltételezi egy Istennel ellenlábas létező működését, amelyik képes megkísérteni az embert és bűnre csábítani, azonban hivatalos megnyilatkozásaiban igyekszik távol tartani magát a kuruzslók, varázslók, sámánok, okkult tanítások és rítusok megtévesztő szószátyárságától és praktikáitól. A legnagyobb igyekezet ellenére sem mondhatjuk, hogy létezne egy egységes, összefüggő és minden kétséget kizáró tanítás a gonoszról.

Jó kiindulási alap lehet a gonosz „keresése” során a Szentírás, amelyben a gonosz mint fenevad, sárkány, kígyó, kísértő, Antikrisztus, Sátán és megannyi más formában jelenik meg. A felületes olvasó úgy érezheti, hogy nincs itt semmiféle rejtély, a Biblia világos „képet” ad a gonoszról. Ez azonban elhamarkodott ítélet lenne, és bár a magyar bibliafordítás valójában már egy hosszas teológiai diskurzus nyomán megszületett változat (de még így sem egységes a kép), azonban az eredeti szövegekben a gonosz a „vádló” szerepétől kezdve egészen az Antikrisztusig megannyi „alakot ölt”. A szentíráskutatók szerint egyfajta fejlődésen, átalakuláson ment át a gonoszról való elképzelés. Elég csak Jób történetét felidézni, ahol a sátánnak Isten mennyei „udvartartásának” tagjaként az a feladata, hogy próbatételek elé állítsa Jóbot. A héber szövegben a „sátán” kifejezés határozott névelővel áll, ami nyelvtanilag nem személynevet, hanem funkciót jelöl, írja egy tanulmányában a nemrég elhunyt Xeravits Géza teológus, szentíráskutató. A sátán szerepe itt tulajdonképpen Isten akaratát végrehajtani.

Még szemléletesebb a 2Sám 24,1 bibliai rész, amely így szól: „Újra fellángolt az Úr haragja Izrael ellen, úgyhogy ismét felingerelte ellenük Dávidot, és azt mondta neki: »Menj, s vedd számba Izraelt és Júdát!«” Ugyanez a történet az 1Krón 21,1-ben is megjelenik, azonban fontos hangsúlyeltolódással: „A sátán Izrael ellen fordult és rászedte Dávidot, hogy számlálja meg Izraelt.” Azt, amit a Sámuel könyve még Istennek tulajdonít, a Krónikák könyve már a sátán tevékenységeként értelmezi. A korábbi világkép, amelyben a monoteista Isten volt a jó és a rossz dolgok ura, egyre inkább kiegészült a tőle független(né vált?) gonosz hatalmasságokkal, és hosszas formálódás után jutottunk el a Sátánig mint bukott angyalig, aki eredetileg jónak teremtetett, de elfordult Istentől.

Ma az egyik végleten azok állnak, akik a Sátánnal folytatott küzdelemben egészen közelharcot vívnak vele az ördögűzések során. (Fontos pontosítani, hogy egyedül Isten az, aki képes megszabadítani az embert, nem a másik ember vagy pap.) Eszerint a gonosz olyan létező, ami képes megszállni embereket és a maga uralma alá hajtani. A másik végleten azok állnak, akik szerint a sátán csupán egy szimbólum, ami az ember kiszolgáltatottságát hivatott megszemélyesíteni. Az világos, hogy a keresztény ember feladata nem az, hogy a Sátán útjait fürkéssze, eltévesztjük a fókuszt, ha erre összpontosítjuk figyelmünket, azonban a túlzott elbizakodottság is téves útra vezethet bennünket. Aki Jézus Krisztusra tekint és őt követi, az jó úton indult el.

1 HOZZÁSZÓLÁS

  1. Kedves István!
    Tisztelem ügybuzgóságodat, viszont a sátán léte nem vitatéma. Kinyilatkoztatott igazság. Maga az Úr Jézus is szembeszállt vele és óva intettt attól, hogy alábecsüljük erejét.
    Másrészt a megszállottság az egyik legsúlyosabb betegség(a pszichiátriai tényezőkön túl.) Azt nem egyikünk vagy másikunk dönti el, hanem a jelek által beazonosítható és a szakemberek dolga elbirálni. Ugyanakkor nem a pap űzi ki, hanem Isten a pap segítségével, és csakis így. Erre az egyház kapott hatalmat, senki más. Ezt nem szubjektíve dönti el senki.
    Erre való az exorcizmus.

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here