Elég nagy-e a krizantémcsokor?

0
4263
Illusztráció: Pixabay

Egymás alatt vastagon gyűrődő krizantémbokréták, szolid vagy éppen túlcsorduló mécseslángok, sutyorgó egybegyűltek, akik lopva kérdezgetik egymástól, hogy vajon kiülték-e, állták-e az illendő csendperceket – halottak napi hangulatkép. Az embernek ilyenkor akaratlanul is eszébe jut, hogy vajon miért viszünk virágot minden novemberben a temetőbe, miért görnyednek tömegek már napokkal november 2-a előtt a gaz- és gallyhalmok között körömszakadtáig tépve a gyomot a sírok között? Vajon azért utazunk-e több száz kilométereket hazáig, hogy valóban emlékezzünk vagy legbelül jobban tartunk a rokonok, a régi szomszéd, Gyuszi bácsi, a pap és a temetőőr szemrehányásától?

Van, aki láthatóan nyeldesi a könnyeit, de van, aki látványosan vörösre dörzsöli a száraz szemkörnyékét. Ő a muszáj-emlékező, aki legtöbbször már az elhunyt arcvonásaira sem emlékszik tisztán, de azt részleteiben elsuttogja a pap vigasztaló szavainak aláfestéseként, hogy Jucika farmerban van, hogy Jóska felesége sohasem tudja normálisan felöltöztetni a gyermeket, hogy Jolánka néni megint hisztizik, olyan hangosan sír. Ő szépen csendben, csak suttogva, talpig feketében, öles bokrétával, hogy lássák, becsületesen őrzi az eltávozottak emlékét. Ő talán otthon is maradhatna. Hogy a könnyeit nyeldeső nyugodtan, minden sutyorgástól mentesen figyelhessen, hallgathasson, érezhessen. Neki nehezebb, pedig mindössze pár gyertyával, gondosan összeválogatott, szolid csokorral készült a vizsgáztató rokoni, ismerősi szemek kereszttüzében. Nehezebb neki, mert ő arra is emlékszik, hogy tartotta a kést-villát a kezében, dundi volt-e a keze háta, széles-e a hüvelykujja körme. A fogsorára, a hangjára, ahogy vette a levegőt, mikor lépcsőzött – minden ott a fejében, a fülében, a szeme előtt. Ő az, aki úgy is a temetőben jár minden nap, hogy közben ki sem mozdul otthonról. Az a típus, aki tudja, hogy az igazi sír nem a föld alatt és nem a falustársak véleménye mögött van, hanem azon a széken, amin utoljára ült az eltemetett, a kedvenc pohár szélén, amit mosolyogva, gondosan törölgetünk el.

Sokan vagyunk ilyenek. Akiknek hiányzik valaki a ballagásról, az esküvőről, az első gyermek érkezésekor. Számunkra halottak napja jelentse idéntől a változást, hogy többé magunkban ne a sírt, hanem az emléket keressük: a kedvenc dalát, az irigyelhető, a betegségében is soha meg nem törő Isten-bizalmát. Mi, élő megmaradtak felelősek vagyunk azért, hogy rá gondolva átéljünk minden jót, amire neki már nem maradt ideje. Ne felejtsük magunkat is a keresztfák között. Inkább vigyük onnan magunkkal a felvésett nevet. Egy életre.

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here