1993 kora tavaszán Bohumil Hrabal cseh író tűnődve nézett ki kersko-i háza ablakán, figyelte, ahogy a hollók átlósan húznak el, nem is repülnek csak kószálnak az égen. Tán felhajtott már néhány sört is, szokása szerint, és akkor írógépépe billentyűjét kopogtatva megrohanták az emlékek. Levelet kezdett írni Cassius macskájához, felesége akkor már halott volt. Ebben az irodalmi remekműben döbbenetes érzékletességgel elmélkedik a hollókról és a halálról. Képek elevenednek fel gyermekkoráról, amikor ősszel figyelte a sziléziai mezőket, ahogyan a friss tarlón a hollók le-lebuknak a szántóföldre, hisz a maradék számukra ínyencség. Ahogyan a traktor ekéje megforgatja az anyaföldet, s a „megforgatott humusz”, a barázdák úgy csillognak, akár a holló szárnya. „Egyik hullám a másik után: a traktor az éj tengerét hagyja maga után, a „feketeség árját és apályát…” A termékenyítő eke életet hagy maga után – írja, az élet és halál fölfordított kártyalapját. A föld a szántással készülődik a mag befogadására, a halhatatlan élet születésére. Mert miközben elhal, új életet fakaszt.
Az író figyeli a hollókat és megelevenedik előtte egy másik gyermekkori emlék, amikor egy mínusz harminc fokos hidegben megrúgott egy szilfát, s az ágain szénbrikettként csüngő hollók lepotyogtak. Megfagytak. Majd egy másik kép következik, amikor a hollók nagy rajban gyülekeznek a prágai temető fölött, tanácskozni, ahol a hagyomány szerint a háború idején a zsidó rabbikat állva temették el… És beugrik Edgar Alan Poe verse, amelyben a hollók azt károgják: „soha, soha már!”
Irodalmi szakemberek szerint ez az elbeszélés* a cseh író egyik legjobb, legértékesebb alkotása. A Szigorúabn ellenőrzött vonatok, a Sörgyári capriccio, vagy a Táncórák idősebbeknek és fiataloknak, Őfelsége pincére voltam, a Gyöngéd barbárok írója nyugodt lélekkel kaphatott volna Nobel-díjat. De nem adatott meg neki. Még honfitársai körében is ellentmondásos, amiért sok sört ivott és 82 évesen állítólag öngyilkos lett. (1997 februárjában, a kórház 5. emeleti kórterméből – talán galambetetés közben, talán szándékosan – kizuhant.) Az örökkévalóságba szállt. Hogy megetesse hollóit. Mintha tudatosan a halál mellett döntött volna. Mert, akit a hollók a szájukba vesznek, annak annyi.**
A holló a közvélekedés szerint a halál madara. Potyaleső, dögevő, kukázó. Ugyanakkor hűséges és bölcs. Úgy lépdel, mint egy részeg, szemei legalább 100 évvel öregebbnek mutatják. Amúgy 30-40 évig is elél. Mátyás királynak visszaszerezte gyűrűjét, Illés prófétának is enni adott. Noé is először hollót küldött a vízözön után „próbarepülésre”. Az Úr Jézus meg a mezők virágai mellett a hollókat is dicséri gondtalanságukért, amellyel járják az eget, nem aggodalmaskodnak, és megtalálják maguknak mindazt, ami máshonan lehull, megmarad.
Túl az író tragikus halálán, és annak eldöntésén, hogy ez öngyilkosság volt-e, sokatmondóak azok a képek, metafórák, amelyeket írásművészetében a halálról használ. Keresztény reménységgel hihetünk abban, hogy a Megváltó számára is elkészítette a mennyei helyet. Hiszen megannyi talentumját kamatoztatta mindnyájunk javára, örömére. A Soha már-elébeszélés végén is felsejlik az örökkévalóságba vetett hite, amelyet egy másik képpel szemléltet. Moody: Élet a halál után c. könyvére reflektálva egy festmény képe villan fel előtte, ahol egyesek a zölden örvénylő alagút küszöbén állnak, egészen az éles fény szélén. Majd valamennyiüket magába szippantja a zöld alagút fénye…
Az ellentmondásos holló-kép átváltozik az örök világosság képére.
November elején érdemes számbavennünk: miért élünk? Komolyan vesszük-e a halált vagy elbagatellizáljuk, netán fásultan lehúznánk vele a rolót?… Hiszünk-e a Megváltóban, aki elhozta nekünk az örök boldogságot? Aki átvezet minket a halál küszöbén, feltámaszt és örök élettel ajándékoz meg. Készülünk-e a halálra? De nem öngyilkos módon, hanem úgy élni, hogy a halál ne legyen méltatlan befejezése elrontott életünknek.
Jó, hogy van kockázat, veszteség, halál, és ez része az életnek, de a feltámadt Krisztus továbbmutat. Bevilágítja az alagutat. S ha számolunk a halállal, életünk minden perce fontossá válik. Ha lassan megtanulunk elengedni, elveszíteni fontosnak vélt dolgokat, akkor létrehozhatjuk életünk műalkotását, felépíthetjük örök lakásunkat, amelyet a halál után birtokba vehetünk. Sütő Zsolt felvidéki bio-borász vallja***: „ahogy a természetes borokban, úgy az életben is nem a célok fontosak, hanem a miértek. A kiindulópont.” Mint mondja: „a Szentlélek adja az előrevivő, megtermékenyítő, életet szolgáló ötleteinket, gondolatainkat. Mi csak egyet tehetünk hozzá: a törődést.”
*Bohumil Hrabal: És szólt a holló: „Soha már !” in. Vigília folyóirat 2007/10, október.
**Halni Tudók Klubja, in. Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk, Bp. Helikon, 2019, 124. old.
***Nem beletörődni, hanem törődni kell, – beszélgetés Sütő Zsolt felvidéki borásszal in. SZÍV jezsuita magazin, 2019-október.
Sebestyén Péter
