Afrikában mélyült el a papi hivatásom

0
569

Hogy mi köze van Tasnádnak Afrikához? Magának a városnak talán nem sok, a tasnádiak jelenlegi plébánosának viszont bőven van mesélnivalója afrikai lelkipásztori tapasztalatairól. Kruzslitz Imrével a missziós vasárnap apropóján beszélgettünk élő kereszténységről, tánckaros szentmisékről, na meg arról, hogy minden távolság és kulturális különbség ellenére – világegyházként – igenis közünk van egymáshoz!

Hogy kerül az ember egy budapesti irodából afrikai misszióba?

Főmérnökként dolgoztam Budapesten, amikor végül is megfogalmazódott bennem, hogy igazából a papságra vágyom, vagyis hogy a papságra hívott meg az Isten. És akkor egyben egy missziós meghívást is éreztem. Volt egy vicces része a történetnek. Az egyik kolléganő, akivel egy irodában dolgoztunk, újsághirdetéseket nézett, munkahelyet keresett, mivel az egész cégcsoport megszűnt, ahol dolgoztunk. Én már nem kerestem új munkát, mert tudtam, hogy szemináriumba fogok menni. Ez a kolléganőm egyszer csak felolvasott hangosan egy hirdetést, és hozzá is tette a magáét: ki az a „hülye”, aki ingyen elmegy dolgozni Afrikába? Erre én meg rögtön rávágtam: én vagyok az!

Hát így indult. (nevet) Kerestem a lehetőséget, először a verbitákkal szerettem volna kimenni, de velük csak egy vagy két évre lehetett volna menni, nekem pedig annyi időm nem volt, mert úgy terveztem, félévet maradok. Más szálon vettem fel a kapcsolatot Afrikában szolgáló missziós nővérekkel, végül mégsem tudtam rögtön kiutazni, mert kitört az országban a polgárháború.

Melyik ország volt ez?

Kenya. Letiltotta a minisztérium a kiutazást, meg kellett várni, amíg elcsitulnak a dolgok, és majd valamikor tavasszal, 2008-ban sikerült kijutni. Akkor már nem tudtam félévre maradni, csupán három hónapot, pontosabban nyolcvan napot töltöttem kint. Embu városában voltam a legtöbbet a nővéreknél, akik gyermekotthont, iskolát működtetnek. Részt vettem egy három héten át tartó amolyan lelkipásztori gyakorlaton, ami a jelentette, hogy hétfőtől-hétfőig különböző plébániákon laktam, és így láttam bele az ottani pasztorációba.

Elég „mély víznek” tűnik közvetlenül a szeminárium elkezdése előtt egy afrikai misszióban belekóstolni a lelkipásztorkodásba…

Gondviselés volt. Nekem ott mélyült el a papi hivatásom, ott éreztem igazán, hogy: igen, az Isten valóban elhívott engem. Ott egy nagyon élő kereszténységet tapasztaltam meg, és talán ez lenne az egyik leglényegesebb az életünkben.

Hogyan, miben nyilvánult meg ez az élő kereszténység?

A nincstelenség, a szegénység ellenére egy olyan életvidámságot tapasztaltam meg ezekben az emberekben, ami – úgy csapódott le bennem, hogy – az Istennel való kapcsolatunkból ered. Nekik a szentmise ünnep volt. A vasárnapi szentmise nem csak egy kipipálandó program volt a napból: az jelentette a hétnek és a napnak a csúcspontját, hogy együtt vagyunk, közösségben vagyunk, táncolunk és énekelünk az Istennek. Ezt megtapasztalni, hogy a jó Isten nem kipipálandó programként akarja a szentmisét, hanem igazi ünnepre hív, ez magával ragadta a többi fehér embert is. Fantasztikus volt megélni, nem lehetett immunis maradni.

Ott tényleg táncolnak is a szentmiséken?

Ó, hát még hogy! A püspöknek két tánckar, a papnak egy tánckar jár a bevonuláskor.

És nektek is be kellett, be lehetett ebbe kapcsolódni?

Persze, én is táncoltam. Amikor másodszorra, már papként voltam kint Namíbiában, 2016-ban, én is így vonultam be, táncolva a templomba. Fantasztikus élmény volt, tánckarral bevonulni a szentmisére!

Milyen volt ez a második kiutazásod, már papként: még többet tudtál adni mint az első alkalommal?

Az ember adni megy, de végül is rájön, hogy csak kapott! Ezek által az élmények által megtanulja értékelni az ünnepeket, hogy mit is jelent az, Isten minden vasárnap, minden szentmisével ünnepre hív. És ott az ember ajándékba kapja ezt az érzést, ezt a megtapasztalást. Sokszor adni mennek a misszionáriusok, de sokkal többet kapnak lelki értelemben.

Úgy tudom, tervezel egy harmadik utat is, és nem is akárhogy…

Az októberi rendkívüli missziós hónap hozta ezt a kezdeményezést. Mindig próbálok hallgatni a jó Istenre, hogy ha meghív valamire, akkor annak tegyek eleget. Most feljött bennem ez a meghívás, hogy közelebb hozni a hívekhez a missziót, mert évente nagyjából csak egyszer beszélünk róla, amikor missziós vasárnap elhangzik, hogy gyűjtés van… A szentatyának is ez volt az óhaja, hogy egy új tavasz kezdődjön el az egyházban ezzel a hónappal a misszió területén. És ezt szeretném valahogy közel hozni a hívekhez, hogy átérezzék, mit is jelent a misszió, kikhez is jutnak el ezek a gyűjtések. Azt találtam ki, hogy 15 hónapon keresztül gyűjtünk, minden hónap harmadik vasárnapján egy adott afrikai misszió számára, és az összegyűlt pénzösszeget – nyilván beváltva euróra vagy dollárra – elviszem és átadom személyesen, illetve a híveknek is felajánlottam a lehetőséget, és jelentkezett is valaki, hogy szeretne velem jönni.

Tehát elvisszük ezt a 15 hónapon át összegyűlt adományt, képeket készítenünk, és így kialakul egy közvetlen visszajelzés a híveknek arról, hogy az ő kis támogatásuk, milyen nagy dolog egy ottani misszió fenntartásában; hogy az Isten ügyében, mit is jelent a mi kicsi adományunk, milyen sok és nagy dolog. Ma, október harmadik vasárnapján kezdődik ez a gyűjtés, és 2021-ben fogunk majd kiutazni. És hogy miért ilyen hosszasan? Közben én is össze kell gyűjtsem saját magamnak az utazási költségeket, illetve nem lehet kimenni pár száz euróval, ide ezres nagyságrendű támogatás kell összejöjjön, hogy azt kivigye az ember. És az már komoly támogatást jelent ott, ahol egy-két eurós napibérrel dolgoznak az emberek.  Elgondolhatjuk, milyen nagyságrendű a segítség, ha kétezernyi eurót ki tudunk vinni, mekkora támogatás ez annak a missziós központnak!

A nagyváradi egyházmegyében a misszió területének megbízottja vagy, de mik a konkrét feladatok?

A plébánosi feladatokon kívül a püspök úr a tavalyi évben megbízott, hogy a Pápai Missziós Művek egyházmegyei felelőse legyek, és gyakorlatilag így csöppentem bele hivatalosan is a misszió ügyébe. Az a feladatunk, hogy megszervezzük országos szinten a Pápai Missziós Művek keretén belül az egyházmegyében ezeket a missziós foglalkozásokat. Ez most indul, tehát még kezdeti fázisban van, de ez az év és ez a rendkívüli missziós hónap, amit a szentatya elrendelt, jó lendületet ad. Fel kell hívnunk az emberek figyelmét arra, hogy egy nagy család, világegyház vagyunk, és felelősséggel tartozunk azért, hogy az egész világon terjedjen a hit. Ezt egy kicsit jobban felmutatni, a missziókra ráterelni itt is a figyelmet, mert 40 évig el volt vágva az egyház a misszióktól, tehát nem tudott senki misszióba küldeni. Viszont azóta sok lehetőség megnyílt, ezért is van ez a kezdeményezés, hogy minden egyházmegyében legyen jelen a Pápai Missziós Művek intézménye, és irányítsuk a figyelmet kicsit jobban mint eddig a misszióra.

Ha most arra kérlek, idézz fel egy emléket, helyzetet, ami még mindig elevenen él a szívedben Afrikáról, mi lenne az?

Nagyon sok ilyen pillanat van, de talán az élő szentmisék, ahogy felvillannak előttem azok az énekek, azok a táncok, ahogy tényleg ünnep volt ott lenni… Voltak nagyon mély megtapasztalások is, első kintlétemkor fordult az elő, hogy az egyik plébánián egyszerűen elfogyott az étel. És ebben megtapasztalni azt, hogy az ember több mint a szükségletei, tehát hogy ha nincs is étel, az Istennel való kapcsolat akkor is milyen mély tud lenni. Azóta szeretem a böjtöt (mosolyog), ott rá voltam kényszerülve, de egy nagyon mély megtapasztalás volt ez: valóban többek vagyunk, mint a szükségleteink, és az Istennel való kapcsolatunk nem attól függ, hogy most van mit enni vagy nincs mit enni. Ezek kellenek, szükségesek, de ennél sokkal több az életünk. Azóta teljesen más dimenziót kapott a böjt számomra. Ilyenek is előjönnek, meg az a rengeteg mosolygós, szeretetteljes gyermekarc.

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve, hogy kapcsolódik most benned össze az, amit az előbb is hangsúlyoztál, hogy Afrikában nagyon élő, ünnep a szentmise, és az, hogy jövőre Budapesten is hatalmas ünnepre készülünk? Mit vársz, hogy készülsz 2020-ra?

Személy szerint nagyon várom és szeretnék részese lenni legalább néhány napra az eucharisztikus kongresszusnak. Remélem, sikerül a hívekkel is megéreztetni valahogy annak az örömét, amit én többszörösen átéltem ott, Afrikában – és ezért is szeretek oda menni –, hogy a szentmisén való részvétel valóban ünnep, egy olyan ünnep, ahol egymással is és Istennel is közösségben vagyunk. Afrikában talán nagyon könnyű ezt megtapasztalni, de itthon is meglehet. És én remélem, hogy egyszer mindenki átéli, átérzi és megéli annak az igazságát, hogy az Isten valóban ünnepre hív minket az eucharisztiában.

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here