A hála: Isten titka

0
330
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM

Jézus egyszer útban Jeruzsálem felé áthaladt Szamaria és Galilea határvidékén.
Amikor betért az egyik faluba, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor már megálltak, és hangosan így kiáltottak: Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!”
Ő rájuk tekintett, és így szólt hozzájuk: „Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak.” Útközben megtisztultak.
Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt.
Jézus megkérdezte: „Nemde tízen tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?” Aztán hozzá fordult: „Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.”
(Lk 17,11-19)

A mai evangélium a háláról szól. Jézus elcsodálkozik, amikor csupán egy leprás tér vissza hozzá gyógyulása után, hogy megköszönje, amit az Úr vele tett. A betegségből meggyógyulni lehet – a hálára föl kell szabadulni. Valaminek történnie kell a lélekben, hogy a hála érzése onnan a mélyből feltörjön.

Egy kicsit ezt az utat szeretném felvillantani.

Egy jön el a tízből. És tíz a százból. Nagyjából ma is ennyien járnak a templomba vasárnaponként. Van egy része az embereknek, akiket ma is arra indít a hála, hogy hetente egyszer köszönetet mondjanak Istennek. Abból, ahogy a templomból kijövet beszélgetnek, meg lehet érteni, miért vesznek részt a szentmisén.

„Szép volt a mai szentmise” – hangzik el, jobb esetekben, a templom előtt. Többféle érzés lehet e mondat mögött. Csupán három lehetőséget vizsgáljunk meg.

A kellemes érzés – szép volt a mise, mert a templomnak mindig más a hangulata, mint a hétköznapok lüktetése. A templomban minden lelassul, ott el lehet csendesedni, kizökkenhetünk az élet szürkeségéből. Pihenhetünk. Szemlélődhetünk. A kellem érzésében mindig ott van a saját hasznunk is. Valami élvezettel telinek kell történnie, hogy az bennünk a kellem érzését kiváltsa.

A szép érzése ezzel szemben nem az élvezet és haszon csoportjába tartozik. Akkor fedezzük fel a szépet, ha bármi képes úgy hatni ránk, hogy abból nem élvezet vagy előny származik. Ha megcsodálunk egy szép virágot, egy szép tájat – akkor nem a kellem érzése ébred fel bennünk, hanem valami titkos üzenet: valaki jót akar nekünk. Valaki valahol szeret bennünket. Aki megpillantja a szépet, az már benne van az imádságos lelkületben. Ébredezik benne a hála.

A fenség érzése túlnő a szépen. Ritkán használjuk ezt a szót. Pedig igazából ezt érezzük, ha tényleg szentmisén veszünk részt. Gondoljunk arra, hogy fölmegyünk egy hegytetőre, és a látványtól, a kitágult horizonttól, az alattunk tátongó mélységtől, a picire zsugorodott falvaktól és városoktól, a szikla tiszteletet parancsoló nagyságától elakad a lélegzetünk. Ilyenkor a fenség érzése kerít hatalmába. Kicsikké, jelentéktelenekké leszünk, érezzük, hogy minden oldalról körülfog valami, ami egyszerre félelmetes és mégis csalogató. Azért akad el a lélegzetünk – mert a fenségest nem tudjuk kimondani. Ebben áll a lényege. Fenséges az, amire nincs szavunk. Fenséges az, ami meghaladja a fogalmi rendszerünket, de valamilyen módon mégis megmutatkozik. A fenséges azt üzeni: vannak dolgok, amire nincs szavunk, amelyek jóval hatalmasabbak, mint mi vagy mindaz, amit fel tudunk fogni. A fenséges Isten titkába röpít vissza. Ebben az érzésben egyszerre lesz jelen az istenfélelem és a mélységes hála. Akik fenséges szentmisén vesznek részt, azok lelke fölszabadul a legmélyebb hálára.

László István kolozsvári segédlelkész

Megjelent a Vasárnap október 13-i számában.

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here