Huszonegy országból gyűltek össze képviselők a Segítő Nővérek Kongregációjának párizsi anyaházában a hatévenként megszervezett, idén közel négy héten át tartó általános káptalanjára. Erdélyből ez alkalommal Kedves Rita, a gyergyószentmiklósi közösség tagja vett részt a döntéshozó testületben.
Beszélgetésünkben így fogalmazta meg az együttlét célját: „Visszatekintünk az elmúlt hat évre, és imádságban figyelve egymásra és a jó Istenre, keressük, hogy mire hív ő most, valamint megválasztjuk a következő időszakra a nemzetközi vezetőséget is.”
A káptalan súlypontjáról beszélgetve így nyilatkozott: „Úgy érzem, mindenekelőtt együttműködésre, partnerségre hív minket a Lélek. Az egymásra figyelés az eszköz, ami megtart bennünket ebben a bizonytalan, nagyon gyorsan változó világban. Szükségünk van egymásra – renden belül is és tágabb értelemben is –, de az együttműködés sohasem könnyű. Ezt a magatartást gyakorolni kell mindennapi életünkben és arra figyelni, hogyan tudunk Isten szeretetének a szolgálatába állni, melyek azok a meghívások, amelyekre választ tudunk adni.” Mindezt a résztvevők a káptalan alatt meg is élték: tapasztalták a nemzetiségek és generációk közti együttműködést és azt, hogy „mindannyian tanulhatunk egymástól és építkezhetünk ebből a kölcsönösségből”. A káptalant többéves készület előzte meg mind a helyi közösségek, mind a nemzetközi vezetőség szintjén. Erre utalva Rita így folytatta beszámolóját: „Számomra nagyon fontos tapasztalat volt az is, ahogyan éveken át előkészített témákat könnyedén el tudtunk engedni, mert felismertük, hogy nem kell ezt tovább így csinálni, ebben a változó világban nem lehet biztos struktúrákat változtatni, hanem ott és akkor kell reagálni, amikor helyzet van, amiket pedig nem tudunk előre kiszámítani és általánosítani sem lehet. Egyfajta rugalmasságra hív a Lélek, és ez tulajdonképpen az Isten szeretetére való figyelés, érzékenység arra, hogy hol van Isten jelenléte a törékenységben is. Hiszen törékenységünknek, határainknak a tudatában kell szolgálnunk.”
Kérdésemre, hogy ezekből a mindenhol, mindenkinek továbbajándékozható felismerésekből mit tart leginkább aktuálisnak erdélyi valóságunkban, beszélgetőtársam így válaszolt: „Én azt tapasztalom itthon, hogy nehezen tudunk kimozdulni az »én tudom, én megoldom, megmutatom, ki vagyok, mit tudok, ne szóljon bele senki« hozzáállásból, amiben van egyfajta keménynyakúság, merevség, ragaszkodás, törtetés és bizonyítási vágy – mindezek mögött pedig sok félelem, bizonytalanság. Úgy érzem, a meghívás az, hogy tanuljunk egymástól. Ne támadásnak vegyünk a kérdéseket, hanem nyitottan tudjuk fogadni azokat, és merjünk mi magunk is kérdezni. Fontos az is, hogy érzékenyebben figyeljünk egymásra, és építsük le az egymástól való félelmet. Szükségünk van egymásra, egymásért vagyunk, kiegészítjük egymást, többek vagyunk együtt – ebben érdemes elmélyülni, és fejleszteni belső éberségünket.”
Bereczki Silvia sa
