Pénz vagy élet?

0
205
Az európai embert akkor értékelik, ha hasznot, értéket termel… / Illusztráció: Unsplash

Érett felnőttkorban, azaz a negyvenes, ötvenes éveinkben a munka – főként a nyugat-európai civilizációban – nagyon komoly szerepet tölt be általában az ember életében, miközben folyamatosan azon morfondírozunk, hogy mennyi időt szánjunk a munkára és mennyit a magánéletre, családra, mert a kettő általában nagyon nehezen összeegyeztethető. A kényelmes magánéletért dolgozás csapdájáról beszél Plesek Zoltán pszichológus, pszichoterapeuta.

A munka pénzzé alakítható folyamat, a magánéletben pedig a személy hiányát mindig pénzzel kell helyettesíteni. Napjainkban egy városi lakosnak már nem kell elmennie az erdőbe fát gyűjteni, hazahordani, felvágni, hanem pénzzel fizet a gázalapú fűtésért. Manapság a közlekedés is gyorsan megoldható, tehát igyekszünk mindenhol időt nyerni a magánélet számára, ezért azonban fizetni kell. Mivel azonban így a munka és a szabadidő szorosan összefügg, ez az érett felnőttkor fő dilemmájává válik – magyarázza a szakember.

Azért dolgozok, hogy kényelmesebb legyen a magánéletem, de ha túl sokat dolgozom ezért, nem jut időm a magánéletre… / Illusztráció: Pixabay

A szolgáltatásalapú társadalom veszélye

Érett felnőttként már nem igazán tudjuk függetlenné tenni magunkat a pénztől, bár vannak életfilozófiák, próbálkozások a teljesen önfenntartó életre. Vannak lehetőségeink ugyan bizonyos területeken az önállósodásra, ha például van kertünk és az élelmünk egy részét ott meg tudjuk termelni, vagy olyan a helyzetünk, hogy munkahelyre sem kell beutazni, így több pénzt tudunk spórolni, de a pénztől való teljes függetlenedés túlságosan is extrém elgondolás. Hasonló a helyzet a dilemma másik oldalával, amikor a magánéletet zsugorítjuk a minimumra, amikor mindent megfizetett szolgáltatásra váltunkk: ha nem akarok mosogatni, veszek egy mosogatógépet, ha a gyerekekkel nem tudok folyton ott lenni, bébiszittert fizetek, viszont mindez akkor a saját életemből marad ki. Egy mások által felnevelt gyermek gyermekkorát nem láthatom, ha pedig a házastársak túl sok időt töltenek egymás nélkül, olyan, mintha a házasság nem is létezne.

„A mai, szolgáltatásalapú társadalomnak a veszélye, hogy gyakorlatilag minden magánéletre felajánlanak valamilyen ún. outsourcing lehetőséget, mondván, hogy szakember akár jobban is nevelheti a gyermekemet, ami lehet igaz, de akkor nem én neveltem a saját gyermekem. Ha mindent csak a pedagógusokra bízok, nem segítem szükség esetén, kivonulok az életéből, azaz mással helyettesítem magam. Aki megtalálta a hivatását, mondhatja, hogy a munkám is engem képvisel, az is én vagyok, de hiába érzi az ember személyisége beteljesülését, miközben dolgozik, hiszen a „megrendeléseknek” való megfelelés már nem önmegvalósítás. Jó, hogyha az ember a munkában megtalálja a helyét, ha úgy érzi, hogy hasznot tud termelni, de ez nem összetévesztendő a magánélettel” – fejti ki a pszichológus.

El kell fogadni a 24 órát

A mi európai kultúránkban a munkát nagyra értékelik, és a nem céltudatos, nem alkotómunkát gyakran lustaságnak, tétlenségnek címkézik. Alan Watts brit filozófus, kutató az ázsiai tanítómesékre alapozva a nyugati embernek elmagyarázza, hogy nyugton ülni lehet az élet célja. Egy európai embernek nagyon nehéz ezt a gondolkodást megérteni. Mekkora megdöbbenést jelent sokak számára, hogy egy afrikai munkás addig dolgozik, amíg eléri a célját, amíg megvette azt a nadrágot, tévét vagy telefont, utána már nem megy be dolgozni, csak ha megint szüksége lesz valamire.

Nehéz megértenünk, hogy vannak olyan kultúrák, amelyekben a munka nem válik életcéllá. Nekünk, európaiaknak azzal is szembe kell néznünk, hogy minket akkor értékelnek, ha dolgozunk, ha értékben nagyon jól mérhető munkát végzünk, ami mások számára is értéket teremt, nem csak öncéllal dolgozunk. Viszont amikor visszatekintünk az életünkre, nem a legmagasabb munkateljesítményű időszakunk szokott eszünkbe jutni, hanem inkább a munka nélküli pillanatok.

Ha a munkánkban megtaláltuk a hivatásunkat, a magánéletre akkor is egyenlő időt kell szakítani / Illusztráció: Unsplash

„Negyvenes-ötvenes éveinkben bármennyi időt kapnánk, azonnal munkára fordítanánk, hogy kényelmesebbé tegyük a magánéletet, amire a sok munka miatt nem jutna időnk. Ebből kilépni csak úgy lehet, ha kicsit nyitottak vagyunk, ha tudatosítjuk, hogy amikor időt adunk az egyik oldalnak, a másikkal adósok maradunk önmagunknak. El kell fogadnunk, hogy naponta 24 óra adatott az embernek, és meg kell próbálnunk minél bölcsebben gazdálkodni a lehetőségeinkkel” – szögezte le Plesek Zoltán.

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here