Pápák a vádlottak padján

0
716
A pápák elleni bírálatok többsége az 1962–1965 között megtartott II. vatikáni zsinat szellemének el nem fogadására vezethető vissza.

A II. vatikáni zsinat óta az összes pápának szembe kellett néznie nemcsak az egyházon kívülről érkező kritikákkal, hanem a belső vádakkal egyaránt. A pápák elleni bírálatok többsége az 1962–1965 között megtartott utolsó egyetemes zsinat, a II. vatikáni zsinat szellemének el nem fogadására vezethető vissza. A zsinat szemléleti változást hozott, úgy újított, hogy az evangéliumi tanításhoz tért vissza és azt alkalmazza a mai világra. Eközben eltért azoktól a „hagyományoktól”, amelyek főként a reformációra reagáló tridenti zsinathoz és az azt követő évszázadok szemléletéhez kötődtek.

A katolikus tanítás változatlanságának gondolata elterjedt a megújulást és változást kritizálók körében, szerintük a tanítás szent és változhatatlan, és figyelmen kívül hagyják annak korhoz kötött előírásait. Bár az idők során sokat változott a hagyomány, a tridenti zsinat évszázadokra bemerevítette az egyházat a reformációval szembeni védekező magtartásával. Ehhez képest a II. vatikáni zsinat tanítása szerint az evangélium örök igazságait le kell fordítani a változó kor és kultúra nyelvére. Azok, akik sokszor kétségbe vonják Ferenc pápaságát és akik szerint XVI. Benedek az „igazi” pápa, Ferenc bírálatakor nem veszik észre, hogy egy-egy kérdésben sok esetben már Ferenc pápa elődje is az általa képviselt állásponton volt.

A II. vatikáni zsinat korunk egyházának legmeghatározóbb eseménye volt.

A zsinat óta az összes pápát bírálták, sokszor megkapták az „eretnek”, „antikrisztus” bélyeget, amiért „összezavarták az egyház tanítását”. Tomka Ferenc pap, egyháztörténész egész könyvet szentelt Ferenc pápa – próféta vagy eretnek címmel a témának. Összefoglalónkban a könyv meglátásaira támaszkodunk.

A zsinati pápák

Szent XXIII. János pápa (1958–1963) világszerte meglepetést okozott, amikor 1959-ben bejelentette, zsinatot kíván összehívni. Kitárta az egyház ablakait és meghirdette az aggiornamentot, a kor napi követelményeihez való igazodás jelszavát. Nehezen viselte a Kúria középkori vezetési stílusát, a korabeli egyház barokk formáit, hogy trónszéken ül és aranykoronát kell hordania. Többször meg is kapta, hogy „modernista”, „protestáns és kommunista”, „náci”, „szabadkőműves”, „zsidóbérenc”… A zsinat újításai nem mindenkinek tetszettek, kritikát váltott ki a konzervatívok köréből. Marcel Lefebvre érsek és a köré szerveződő kisebb csoport úgy gondolta, hogy a zsinat „fellazítja” a hagyományos tanítást, meglátásuk számos ponton eltér a zsinat tanításától. Elfogadhatatlan számukra a lelkiismereti szabadság, a vallásszabadság, az ökumené új megközelítése, a liturgia reformja. A zsinatot követően Lefebvre megalapította a Szent X. Piusz Papi Testvériséget, a közösség tagjai azóta a zsinat utáni pápák egyik leghangosabb bírálói.

Szent VI. Pál pápára (1963–1978) hárult Szent XXIII. János halálát követően a zsinat befejezése és terveinek életbe ültetése. A zsinat során a haladó és a konzervatív csoportokkal is törekedett a párbeszédre, később azonban mindkét oldalról támadták emiatt. Pápasága alatt vált véglegessé a Lefebvre-féle egyházszakadás, ami sebet ütött az egyházon és a pápán egyaránt. Humanae Vitae enciklikája miatt a haladók bírálták a lassú lépések miatt. Annyira szenvedett a támadásoktól, hogy egy bizalmasának azt mondta: meg kéne már halnia, hogy olyan pápa jöhessen, aki jobban megfelel a kor elvárásainak. Bár végül nem került rá sor, de XVI. Benedek pápához hasonlóan ő is megírta lemondólevelét arra az esetre, ha már nem bírná a pápaság terheit.

Zsinat utáni pápák

I. János Pál pápa (1978) követte őt, aki mindössze 33 napos pápaság után váratlanul meghalt. Az eset komoly fejtörést okozott világszerte, mert bár az orvosi jelentés nyilvánvalóvá tette, hogy szívinfarktus okozta a halálát, sokan elmerengtek, hogy kik és miért ölték meg a pápát.

Szent II. János Pál pápa (1978–2005) a világ számos részére tett látogatásaival az egyház világra való nyitására törekedett. Ő volt az első pápa, aki először lépett zsidó zsinagógába vagy muszlim mecsetbe. Emiatt számos oldalról érte támadás. Amikor viszont helytelenítette Izrael fellépését a palesztinokkal szemben, a zsidók támadták, amikor az iszlámizmus veszélyeire figyelmeztetett, a muszlimok részéről érkezett a bírálat. Politikusokkal szemben kifejtett határozott álláspontja is sok esetben konfliktusforrás volt. Többször is az életére törtek, egy merénylő többször is rálőtt, a pápa négy golyót kapott, de felépült, és később megbocsátott az elkövetőnek. A Lefebvre-követő közösség egy papja kétszer is megpróbálta leszúrni.

Ferenc pápa és XVI. Benedek emeritus pápa – mindkettőjüket bírálták és bírálják.

XVI. Benedek emeritus pápa (2005–2013) a bölcsesség és a tudás pápájaként vonult be a köztudatba, azonban ő is megkapta a „reakciós”, „főinkvizítor” „páncélbíboros” titulusokat. Neki is sikerült kiváltania a protestánsok, a zsidók és a muszlimok bírálatát is. Lefebvre követőivel szemben a kiengesztelődés útját választotta, ami felháborodást váltott ki az egyházon belül és a jelek szerint végül nem hozott valódi megbékélést az elszakadt közösséggel sem. A papi pedofilbotrányok miatt is támadták, amiért nem lépett fel határozottabban a visszaélésekkel szemben.

Nemcsak Ferenc pápának, hanem a II. vatikáni zsinat utáni pápáknak is komoly kritikákkal kell és kellett szembenézni. Ezek a pápák az újítás szellemében tértek vissza az evangéliumi igazságokhoz. A kommunikációs forradalom ugyanakkor megkönnyíti a bírálatok, kifogások és sokszor hamis vádak gyors terjedését. A közösség felelőssége is, hogy törekedjen a világra nyitott keresztény egység megvalósítására.

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here