Bernád Rita: A jó Isten a hozzám legillőbb szakmát adta a kezembe

0
1813

Mindig is olyan mesterségről álmodtam, amelyet nem teherként, nyűgként végzek, hanem élvezettel, lelkesedéssel és szabadsággal – vallja dr. Bernád Rita-Magdolna a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség főlevéltárosa. A levéltárosi szakterületen végzett kiemelkedő teljesítménye elismeréseként idén magyar állami kitüntetésben részesült az államalapítás ünnepe alkalmából. A Pauler Gyula-díjat augusztus 20-án vehette át Budapesten. Életútját felidéző – a Vasárnap hetilap egy korábbi számában megjelent – interjúnkat azzal a kérdéssel is bővítettük, hogy mit jelent számára ez a rangos elismerés.

Honnan indultál és mit tartasz a legfontosabbnak elmondani magadról?

Gyergyószentmiklóson születtem 1977. június 29-én, középiskolai tanulmányaimat szülővárosomban végeztem, majd Gyulafehérváron és Budapesten tanultam tovább, közben férjhez mentem, és Isten kegyelméből négy gyermeknek lehetek az édesanyja. Egy tanévnyi pedagógusi pályafutás után, immár huszadik éve a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség levéltárosaként dolgozom.

Kislányként sokféle szerepbe beleképzeltem magam, a doktornőtől a tanító néniig, de jelenleg szakmámat és családanyaságomat hivatásként megélőként úgy gondolom, minden vagyok és minden lehetek. Mindkét főszerep (levéltáros, valamint anyuka és feleség) sok fizikai, szellemi és lelki munkával társuló áldás, amely kimeríthetetlen lehetőséget nyújt földi életutunk alakulásában. Mindig is olyan mesterségről álmodtam, amelyet nem teherként, nyűgként végzek, hanem élvezettel, lelkesedéssel és szabadsággal. Szintén kislánykori álmom volt, hogy sok gyermekem legyen és nagy kertes házban lakjunk. Sokszor szoktam mondogatni, hogy a jó Isten ennél erősebben már nem tudná az irántam való gondoskodását és szeretetét bizonyítani, mivel a hozzám legillőbb szakmát adta a kezembe, az engem legjobban kiegészítő társat rendelte mellém (aki líceumi osztálytársam volt, így az ismerkedési fejezetet is átugorhattuk és nem volt zsákbamacska a másik ember hűsége), és nem utolsósorban kiválasztotta a négy legangyalibb gyermeket, és csúszdán leküldte nekünk a mennyországból, hogy nevelgessük őket. Pont négyet: két fiút és két lányt, és egymás után, hogy a ruházkodásuk, játékkészletük is takarékosabban legyen biztosítva, a nemi szimmetriáról nem is beszélve.

Milyen élmények, vágyak indítottak erre a szakmai útra?

Már kicsi gyermekként is a régi dolgok jobban érdekeltek, mint az újak, jelenkoriak. Az írás-olvasás megtanulásától kezdve kisiskolásként szívesebben jegyezgettem le a nagymamáimnál töltött vakációk alatt a dédszüleim, ükszüleim neveit és egyéb adatait, szájtátva hallgattam a háborús élményeket, saját gyermekkori történeteiket még esti meseként is. Akkor még nem sejtettem, hogy hétévesen életem első genealógiai kutatását végeztem el, illetve az oral history modern történetkutatási módszert vettem igénybe. Szintén a nagyszülőknél eltöltött időszak alatt előszeretettel kunyeráltam el régi, használati tárgyakat magamnak a „kincses dobozaimba”, állandóan gyűjtöttem valamit. Ezek ma is megvannak a családi „ereklyetárunkban”: régi fotók, mini-magyarkártya, háborús üdvözlőlapok és Horthy-nóták – amelyeket nagymamám a hűtőszekrény fagyasztójában rejtegetett –, családi levelek, köszöntők és egyéb csecsebecsék.

Mivel az 1980-as években a könyvesboltokban ritkább volt a magyar mesekönyv, tanítási időszak alatt több gyermekkönyvtári kötetet is kölcsönöztem, nemcsak olvasásra, hanem sokszor azért is, hogy otthon visszaragasztgathassam a szakadtabb lapokat. Ez is a kezdeti állományvédelmi beavatkozásaim közé sorolható, de azt már csak suttogva említem, hogy a restaurátorok rémével, celluxszalaggal végeztem mindezt a szegény Benedek Elek-könyveken.

Középiskolásként a reál tantárgyakat szerettem jobban, ezért is választottam a matematika–fizika szakot. A logikai, egzakt tudományok szeretete ma is nap mint nap a levéltáros szakma alapját jelenti nekem, ugyanis egy-egy templompadlástérnyi rendezetlen iratgyűjtemény láttán, könnyebb megállapítani a szakma által folyóméterben mért mennyiséget és térben látni, hogy hova fér el majd a rendbetétel után, illetve egy új levéltárhelyiség kiválasztásakor is egyszerűbb megközelíteni a beszállítandó anyagok terjedelmének a tér befogadóképességéhez való viszonyát, számolva a későbbi gyarapodással is. Az évszámok, évkörök, fondszámok, folyóméterek memorizálása is tiszta matematika, úgy gondolom.

Aztán következtek a konkrét lépések…

A reál szak után – szüleim és tanáraim döbbenetére, akik inkább egy kereset-orientált pályára irányítottak volna – muzeológia, majd történelem-régészet szakot végeztem az egyetemen. Ezek abban segítettek, hogy az alapvető és általános konzerválási és restaurálási ismeretekhez közelebb kerüljek, valamint az utóbbi, hogy a múltban jobban eligazodhassak. Már a felsőbb tanulmányi időszak alatt is a kora újkorban éreztem jól magam, ott meg is állapodtam vagy ha úgy tetszik rekedtem, a művelődéstörténet izgatott inkább, és nem véletlen, hogy épp ezek a századok, amikor a tömeges könyvnyomtatásról és az írásbeliség ugrásszerű fejlődéséről beszélhetünk.

Hogyan kerültél Gyulafehérvárra, a levéltárba?

Az egyetemi képzés alatt nyári gyakorlataimat a Batthyány-könyvtárban majd a papnevelde könyvtárában végeztem. Mindkét gyakorlati időszakból egy-egy régikönyv-témájú szakdolgozat született, majd később tanulmányok is. A két szomszédos könyvtár hűvössége, csendje és nyugtató légköre magával ragadott, elvarázsolt! Abban az időszakban éreztem azt, hogy én ott úgy vagyok, mint „itthon”, csak nem a nagymamáim mesélnek a szárítottpetrezselyem-szagú konyha sütője mellett, hanem a 400-500 eves betűk szólnak hozzam az áporodott leheletű, megsárgult rongypapírlapokról.

Utolsó éves voltam a történelem–régészet szakon, amikor a pünkösdi búcsúról visszatérve Gyulafehérvárra, Barth Ottó volt gazdasági igazgató állásajánlatot tett nekem, amit először nem gondoltam biztosnak, amíg két nap múlva nem állítottak kész tények elé. Egy magyarul és románul, esetleg más idegen nyelveken is jól beszélő, történelemben jártas személyt kerestek, aki a felújítás és régészeti kutatás alatt lévő székesegyház budapesti magyar és hazai román szakemberei között közvetít és dokumentációkat készít, amolyan házi muzeológust. Ezt a feladatkört 2000 júliusától októberig láttam el, majd utána nyílt lehetőség gondviselésszerűen arra, hogy a levéltárról gondoskodjak.

Milyennek élted meg a kezdeteket?

A váltást meglepődve, kíváncsisággal és nyitottsággal fogadtam. A régi könyves egyetemi gyakorlataimhoz viszonyítva a levéltár egészen más kihívások elé állított. A legnehezebb az volt, hogy nem volt, aki beavasson. Az elején keseregtem is sokat emiatt, hogy nehogy valamit rosszul csináljak. Tulajdonképpen egy 60 százalékos rendezettségű, egy kilométer terjedelmű gyűjteményt bíztak akkoriban a gondjaimra. Életemben egyébként többször is beigazolódott, hogy minden lehetetlennek tűnő feladathoz valahogy az égi segítség is mindig időben megérkezett. (Meggyőződésem, hogy névadó védőszentem se tétlenkedik.)

Milyen érzés világi nőként vállalni ezt az egyházi szolgálatot?

Erről a kérdésről Whoopi Goldberg filmszínész neve jut eszembe, aki egyszer azt nyilatkozta, hogy háromszoros kisebbségben él, de ettől még jól érzi magát a bőrében: nő, néger és zsidó egyszerre. Ha a levéltáros elődeim sorát nézem, akkor pionír vagyok két szempontból is: a püspöki és káptalani levéltár első világi és így, nyilván a legelső nő levéltárosa. Soha nem említhetem magam egy lapon Szamosközi István fejedelmi krónikással és történetíróval vagy Szalárdi Jánossal, vagy Pápay János káptalani levéltárőrrel és mártír levéltárossal, aki a levéltárszobába falaztatta magát, hogy a török-tatár csapatok elől az anyagot megvédje, majd a friss falazást a tatárok kibontották és őt a kor szokása szerint lófarokhoz kötve, halálra hurcolták a városban, vagy Beke Antal őrkanonokkal, aki éjszakákat jegyzetelt gyertyafényben és nyirkos hidegben a székesegyház déli tornya alatti hajdani levéltárszobában, és akinek a százéves segédletei ma is nagyon jól használhatók, vagy akar Isten Szolgája Márton Áronnal, aki püspöki levéltáros is volt főpapi pályafutását megelőzően. Világi alkalmazottak, főbeosztásuk mellett még foglalkoztak előttem is a püspöki levéltár alkalmi rendbetételével, ilyen volt például Kellner bácsi, a könyvelő az 1980-as években, akinek a nevét többször hallottam az idősebb kolléganőktől, de kifejezetten levéltáros állás nem létezett a főegyházmegyei hivatalon belül Küsmődi Attila pap 1999-ben történt alkalmazásáig.

A hivatás – úgy vélem – elköteleződést jelent valami mellett, akárcsak a házasság. És ettől lesz a tartalma élhető és megélhető. Máskülönben olyan mintha az ember folyton csak kóstolgatna állandóan korgó gyomorral.

Szinte lehetetlennek tűnő feladatnak nevezted az érseki levéltárosi szolgálatod kezdetét, amihez azonban megkaptad az égi segítséget. Emberileg mi jelentett fogódzót?

Nekem ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben a levéltáros szak elvégzése jelentette a mentőövet, amely rögtön a levéltárba kerülésem után indult, ad hoc módra, az Eötvös Lóránt Tudományegyetemen posztgraduális képzésként, olyan levéltárosoknak, akik történelmet végeztek és levéltárban dolgoztak. Ezt a négyéves, hétvégenként zajló képzést röviddel az után indították, hogy én a levéltárba kerültem, 2001-ben, és azóta sem volt hasonló. Hogy a munkahelyről ne hiányozzak sokat, éjszaka utaztam minden második hétvégén Budapestre. Péntek hajnalban érkeztem, péntek-szombaton órákon voltam reggeltől estig, majd vasárnap hajnalra értem vissza Gyulafehérvárra. Kiszámoltam, hogy a téli és a nyári vizsgaszesszió utazásaival együtt összesen 176 éjszakát töltöttem a Dacia Express nemzetközi vonat padjain, hogy levéltáros diplomám lehessen. Első évben a fizetésemből épp a havi két vonatjegyre futotta, amivel megjártam a fővárost. Második évtől már egy kevés ösztöndíjat is kaptam, és a munkáltatóm is visszatérítette az utazási költséget, így maradt pénzem élelemre is, már nem szorultam annyira az otthoni „csomagra”. Hát igen, érdekes és megismételhetetlen kalandja ez életemnek! Hálás vagyok, hogy a szakmai képzés alatt mind Gyulafehérváron, mind Budapesten mindig kifogtam a történelemtudomány elitjét a katedrák mögött. Ennek is köszönhetem, hogy úsztam, mint hal a vízben, a történelem segédtudományai órákon, a történeti kronológia, a pecséttan, a címertan, az oklevéltan meg friss hegyi patakként sodort magával, a latin és magyar paleográfiagyakorlatokon pedig kedvemre utazhattam az időben, aminek a mindennapokban is élvezettel veszem hasznát a munkám folyamán. Az év végi levéltári gyakorlatot a Magyar Országos Levéltárban végeztem, ahol lehetőségem nyílt az F szekción dolgozni, ami káptalani levéltárunknak az 1882-ben Budapestre került állami része.

Nagyon hálás vagyok dr. Szögi László akkori tanáromnak is, aki a képzés frontembereként az általa igazgatott egyetemi könyvtár vendégszobájában biztosított szállást nekem a tanulmányaim alatt. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik az érseki levéltár rendezése, amelyet 1999-ben kezdtek el, az alkalmazásom előtti évben, akkoriban Küsmődi Attila pap-könyvtárossal. Mindketten olyan alapokat tettek le, amelyre már csak építkezni kellett.

A levéltár szak közvetlen befejeztével, a doktori iskolában még tovább mélyülhettem a történelem segédtudományágaiban, ezúttal a hazai katolikus egyház forrásaira alapozva.

Mi élteti, táplálja benned leginkább ezt a hivatást, küldetéstudatot?

Ugyanazt tapasztalom a szakmában, mint a háztartásban: a munka, a tennivaló sosem fogy el, csak egyre gyűl és változatosabbá alakul. Sem egy gyűjtés vagy rendezés, sem egy tanulmány megírása vagy egy konferenciai előadás után, sem egy pályázat befejezését követően nem érzem azt, hogy kész, most hátradőlhetek, és várom a nyugdíjat, hanem ellenkezőleg, azt, hogy mennyi minden van még hátra, és mi mindent lehetne még tenni. Inkább azt az utat látom, amit még meg kell tenni, mint azt, amit már megtettünk.

Mi adja neked a legtöbb örömet, elégtételt ebben a szolgálatban?

Elsősorban és mindenekfölött az elégedett emberek: a fenntartó tulajdonos nyugalma és bizalma, ezzel párhuzamosan a levéltárat használók hite és hálája. Volt már olyan magyarországi családfakutatónk pár évvel ezelőtt, aki annak köszönhette, hogy megtalálta dédszülei háza helyét erdélyi származási falujában, hogy lefordítottam neki a latin nyelven bejegyzett foglalkozást az anyakönyvből (molnár volt), és könnyes szemmel köszönte meg élete első székelyföldi útja alkalmával, hogy segítettünk az elhallgatott, sírba zárt családi titkok feloldásában. Vagy került már elő olyan gyűjtemény, amelyről a történetírás úgy vallotta, hogy elpusztult (például a medgyesi es a besztercei piaristák 18–19. századi levéltára 2009 szeptemberében a kolostor padlásáról). Nagy kihívás a levéltári munka mellé lassanként társuló régi könyves munka is. A csíkszentgyörgyi ősnyomtatvány felfedezése is hasonló élményeket, sőt nagy sajtóvisszhangot váltott ki.

Az eltelt másfél évtized alatt az egyházmegyében mintegy két folyókilométer mennyiségű levéltári anyagot dolgoztunk fel, amit összesen kilenc gyűjtőlevéltárban helyeztünk el. Ez az érseki gyűjtemény mellett 250 plébániai levéltárat jelent. Hátra van még negyven egyházközség rendbetétele, ami körülbelül 150 folyóméter mennyiséget tesz ki. A kilenc gyűjtőlevéltárban évente átlag 250 kutatót szolgálunk ki immár tizenegy munkatárssal. Itt megint a matematika szólal meg…

Ez a levéltári hálózat olyan munkatársakkal működik, akikre mindig lehet számítani és alapozni. Mindannyian valamelyest remete módjára végezzük munkánkat, de ha nagyobb volumenű feladat akad, az összefogás nem kérdés, füttyszóra sorakozunk, akárkiről vagy akármelyik helyszínről legyen is szó. Ilyen volt például a kolozsvári gyűjtőlevéltár költöztetése 2017 júniusában egy szervezett levéltári kaláka keretében, vagy 2018 augusztusában a szintén kolozsvári régi könyvek kihozatala a Szent Mihály templom toronyszobájából.

Külön öröm, hogy tavaly nyáron a magyar kormány támogatásával sikerült egy saját restaurátor műhelyt is létesíteni Csíksomlyón, a gyűjtőlevéltár és gyűjtőkönyvtár szomszédságában. A régi, sérült dokumentumok és kötetek újjáélesztéséhez annyira szükséges restaurátorközpont létrehozásával egy régi, dédelgetett álmom vált valóra. Nem volt könnyű folyamat megfelelő szakembert találni mellé és alkalmazni, de a Fennvaló azt is kirendelte, megoldotta.

Hol, miben rejtőznek a legnagyobb kihívások?

A levéltárosi szakmai munka minden tevékenységi ága külön kihívás, bármi újról legyen szó. Nagy kihívás például a megsemmisülésnek indult történeti emlékeket észrevenni, felfedezni, feltárni, egyszóval újra életre kelteni és visszaadni nekik eredeti értéküket. Talán ez a lényege az egésznek. Írott emberi emlékek utáni nyomozás és emlékfelélesztés.

Ugyanakkor kihívás a rendezési munka során amolyan felülnézetből kezelni a dokumentumokat és nem mélyülni az iratanyagban, ami a rendező levéltáros alapszabálya. Ezt olyankor nehéz megállni, amikor izgalmasabb, akár kutatási szakterületbe illő forrásra lelek. Késleltetni a vágyakozást a tartalom megismerése után. Előbb a fizikai, utána a szellemi munka – előbb legyen rendben a teljes fond, majd aztán valamikor feldolgozom, feldolgozzuk. A kutató levéltáros feladata már ez a szakasz. Most sürgetőbbnek ítélem a teljes levéltári rendszer kialakítását, a gyűjtemények felmérését, átláthatóságát és hozzáférhetővé tételét, és majd egy következő lépés a tudományos feldolgozás és tálalás, ami eddig valamelyest párhuzamban is haladt, de lassúbb léptekkel.

Pillanatnyilag egy új kihívás elé állít a régi könyvek összegyűjtésének a megszervezése a plébániákról, hasonlóan a levéltárakhoz. Ez a feladat szinte igényszerűen szegődik a levéltári munka mellé – ezúttal a plébánosok kérésének továbbgondolásaként.

Hogyan tudod egyeztetni a családi hivatásodat ezzel a sokrétű szolgálattal?

Röviden fogalmazva: kevés alvással és sok szervezéssel. Amíg éjfélkor megfő másnapra az ebéd, addig lehet kutatói e-mailekre válaszolni, raktári jegyzéket begépelni, utánanézni különböző kutatási adatoknak vagy egyéb számítógépes munkát végezni. Áldásos helyzetben vagyok, mert a férjem is mellettem áll, tudja, látja, hogy örömet lelek a munkámban. A terepmunkák időszakát is úgy szoktuk időzíteni, hogy iskolai vakációval, szabadnapokkal is egybeessen, így a családom is velem van, nem vagyunk tartósan távol egymástól. Külön áldás, hogy a munkaadóim is megértéssel és elfogadással kezelik a rugalmasságot, ami nélkülözhetetlen ebben a földrajzilag szerteágazó feladatkörben.

Mi volt a legelső érzésed, gondolatod a Pauler Gyula-díj kapcsán?

Amikor értesítettek a kitüntetésről az volt az első érzésem, mint minden más embernek lett volna, hogy tisztelnek, megbecsülnek és szeretnek. Nagyon jól esik, hogy olyan szakemberek felől jön mindez (a díjra való felterjesztés által), akik nem fejezik ezt ki különösebben felém, sem szóban, sem írásban, hanem titokban, a háttérből teszik. És ezt a fajta tiszteletet, megbecsülést, szeretetet sokkal jobban értékelem, mert ebben több az eredetiség, ez tisztább, ebből nem kell gyököt vonni, mint a kifejezett értékelésből, hogy vajon mennyi az igaz, mennyi a hiteles belőle.

Hogyan zajlott az ünnepség, az átvétel?

Hirtelen jött az értesítés, egy hetem volt felkészülni, a hónap második felében – amikor valljuk be, azért a havi munkabéregyenleg is kezd lefelé kanyarodni – kimenni Budapestre, a gyermekeket itthon elrendezni. És ráadásul egy ilyen eseményre kell egy szép ruha, melléje cipő, aztán már táska is – hisz nők vagyunk. Szerencsém volt, a húgom ajándékként vette meg a ruhámat, egy gyönyörű, rusztikus ruhát. Olyan szép az a ruha, hogy szinte többet ér, mint én. (nevet) Ezekre a programokra csak egy kísérőt lehet bevinni, így ez természetesen a férjem volt, akivel tizenöt éve vagyunk házasok. Ami még nehézséget jelentett, hogy azon a héten a férjem egymás után négy éjszakát dolgozott, akkor éjjel is, mielőtt hajnalban elindultunk volna. Felváltva vezettük le a tízórás utat, és időben odaértünk, az átadó délután négy órakor kezdődött, azonban kérték levélben, hogy fél 4-ig jelentkezzünk be. A kialvatlanság ellenére szépen kiöltöztünk, kirittyentettük magunkat, többen megfordultak utánunk a Deák-téren, úgy vonultunk fel, mint Erzsébet királyné Ferenc Józseffel (nevet), amíg kerestük az épületet.

A Pesti Vigadóban volt az átadó, a díszteremben, ahol négy szektorba voltak beosztva a székek, tízesével, hét sorban, tehát 280 férőhellyel, és kb. 140 díjazott volt, közülünk mintegy nyolcvan személy ezüst és bronz érdemkeresztet kapott, majd jöttek a szakmai díjak: táncosok, koreográfusok, népművészek, költők, írók, régészek, muzeológusok, könyvtárosok. És mi. Idén két Pauler Gyula-díjat osztottak ki, egy határon túli és egy anyaországi levéltáros számára. Az 1992-ben alapított díjat a korábbi években egyesével osztották, többnyire az anyaországiak kapták, az azelőtti években pedig sokáig volt úgy is, hogy négyesével. Erdélyből eddig összesen hárman kaptunk ilyen díjat – elsőként dr. Pál Antal Sándor, marosvásárhelyi nyugdíjas levéltáros, akadémikus 2002-ben, majd dr. Sipos Gábor, egyetemi tanár, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosa 2011-ben, és most én.

Az ünnepélyes átadó úgy kezdődött, hogy egy korábban díjazott népdalénekesnő kíséretével elénekeltük a magyar himnuszt. Mi is énekeljük itthon a magyar himnuszt, viszont inkább templomi ünnepek alkalmával – a csíksomlyói búcsún, plébániánk templomának búcsúján, karácsonykor, húsvétkor, ünnepi nagymisék végén. De ez itt egy egészen más közösség. Hát csupa libabőr voltam. Az ünnepségen férfiak voltak körülöttem, akik vastag, határozott, mély hangon „roppintották”… Én a „balsors”-ot és a „megbűnhődte”-t ki sem mertem énekelni, csak tátikáztam. Megmagyarázhatatlan érzésegyüttes! Aztán Rétvári Bence államtitkár köszöntött bennünket, hihetetlen szépen, egyszerűen és egyenesen beszélt. Minden változandóság ellenére – határok, államforma, népek – mi mint magyarok megmaradtunk, és egy hazáért dolgoztunk. Majd áttért arra, hogy mi is milyen sokat tettünk, teszünk ezért a hazáért, és azért büszke ránk Magyarország, mert a magunk szakmaiságával építettük ezt az országot. Bátorított arra, hogy amikor megkapjuk ezt a díjat és hazamegyünk, ne kicsinyeljük le ennek az értékét, hogy igazából nem is a mi érdemünk. Azt hangsúlyozta, hogy ez a maguké, ezt személyesen önök kapják, és igenis legyenek büszkék önmagukra, ne a közösségükre kenjék rá, hogy ez az ő sikerük…

Az átadás folyamatát háromszor szakították meg a Vác Civitas szimfonikus zenekar fúvósai és hegedűsei klasszikus darabjaival. Addig pihent a tenyerünk a sok tapsolás között. A hatodik sor legszélén ültem. Szólítottak. Mondják a díjat, mondják a nevedet, 300 ember tapsol, kétszer is (egyszer, amikor szólítanak, és egyszer, amikor a pódiumról visszafordulsz)… Ritka és kivételes érzés. Aztán az átadó végén majd ugyanúgy együtt elénekeltük Vörösmarty Szózatját. Harmadik libabőr-áramlat.

Magát a díjat hogy képzeljük el, és mi is a te „személyes kötődésed” Pauler Gyulához?

A díj három részből áll: egy oklevél, szép bordó bársonyborításos mappában, egy 8 cm-es átmérőjű bronzérem Pauler Gyula szakállas arcképével egy szintén bordó bársonyborítású dobozkában, és 200.000 forint (ezt majd valamikor ezután utalják). Pauler Gyula a Magyar Országos Levéltár első igazgatója volt, 1874-ben nevezték ki, ő szervezte újjá az intézményt és az ő irányításával nőtte ki magát az ország levéltára azzá, ami ma is. És ő az a levéltáros, akivel az én elődöm, Beke Antal őrkanonok tárgyalt az 1870-es évek végén 1880-as évek elején, amikor a gyulafehérvári káptalannak az országos részét át kellett adnia (ez 1882-ben történt meg). Ennek az embernek ott a neve, az aláírása azokban a levelekben, amiket Beke Antal őrkanonok, káptalani levéltáros elődömnek ír akkor, amikor szétválasztják a levéltárat két részre: volt az álladalmi rész – az Archivum Regnicolare – és az Archivum Domesticum, azaz az egyházi ügyeket érintő rész, ami nálunk maradt. Az állami ügyeket érintő rész ment fel Budapestre, egy darabig tutajjal, faládákban. Ezeknek is mind megvannak a levelei a levéltárunkban, Pauler Gyula aláírásával ellátva – többször jártak a kezemben.

Most mit érzel, gondolsz erről a kitüntetésről?

Igazából most kezdek lubickolni ennek a hatásaiban. Ott és akkor annyira benne vagy és annyira belül vagy, hogy nem tudod úgy igazán megélni, hogy most mi is történik veled. De ahogy ez nyilvános lett, jönnek mindenhonnan a köszöntések, gratulációk, és lassan kezdem elhinni, hogy ez tényleg velem történik. Nem szeretném, hogy másabb legyek ettől a lubickolástól, hogy „elszálljak”, vagyis, hogy ettől megközelíthetetlenebbé váljak. Ha valaki szeretne velem kapcsolatba lépni, és eddig még nem ismert, akkor ne ezért barátkozzon velem, ugyanakkor más meg ne pont ezért ne merjen barátkozni. A lényeg, hogy maradjak meg annak, aki vagyok: mikor kontempláló, mikor zajoskodó, hol egyetértő, hol öntörvényű, de Isten és ember felé mindig nyitott teremtménynek.

Kérdezett: Bereczki Silvia és Serbán Mária

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here