Pápai Lajos nyugalmazott győri megyés püspök tartotta a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye papjainak éves lelkigyakorlatát augusztus 26-a és 29-e között Erdődhegyen. Fordítói, írói tevékenységét, az elmélkedések témáit is érintettük keddi beszélgetésünkben.
Több könyv fordítója és szerzője. Mi volt a szempont ezek megírásakor? Mindig ahhoz nyúlt hozzá, ami épp érdeklődési körében volt vagy más mozgatta?
Részben az is, de részben, hogy milyen lehetőségek voltak, hogy mit lehetett éppen kiadni és minek a fordítására volt alkalom. Ugye az első a Szent II. János Pál pápával készült interjús kötet volt, amelyiknek a címe „Ne féljetek”. Ezt veszprémi plébánosként fordítottam, majd utána, amikor a Katolikus Egyház Katekizmusa megjelent – annak is egy részét én fordítottam, ott nincsenek feltüntetve a nevek -, Vanyó professzor sorozatában is egy vagy több enciklikát lefordítottam. De ezek mind aktuálisan, éppen akkor kellettek, az érdeklődési körömhöz közelállók voltak, úgyhogy szívesen fordítottam.
Esetleg most is dolgozik egy könyvön?
A győri székesegyházban tíz éven keresztül, nagyböjtben, a péntekeken én prédikáltam. Mindig más plébánia hívei jöttek be zarándoklatra. Ott volt egy szentmise és utána a könnyező Szűzanya kegyképéhez vonultunk. A prédikációk egy kötetben valószínűleg a Szent István Társulatnál megjelennek – ez most épp nálam van, át kell még néznem. Ezekben tulajdonképpen az egész dogmatika benne van. Nem ilyen hagyományos prédikációk, hanem dogmatikai kérdések végig véve. Remélem valamikor ősszel vagy karácsony előtt megjelenik.
Amikor felkérték, hogy az egyházmegye papjainak lelkigyakorlatot tartson, megemlítettek egy témát vagy az atya szabadon választotta azt, amiről most beszél?
Nem volt ilyen megjelölt téma. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy mi az, ami egy ma szolgálatot teljesítő papnak az életében fontos, amit újra és újra át kell gondolnia. Ilyen értelemben mindig a Krisztusba vetett hitünkről beszélek – ez mindennek az alapja -, aztán az apostoli küldetésről, ennek a különféle feladatiról, felelősségeiről, áldozatairól. De szó lesz még az apostoli küldetésről, a pap hivatásáról. Aztán a pap atyaságát is megvizsgáljuk, valamiképpen Szent József atyaságához hasonlítva. Szent II. János Pál pápának jelent meg ezzel kapcsolatban egy nagyon szép enciklikája a Redemptoris Custos, illetve nemrégiben, Franciaországban jelent meg egy kis könyv, ami pontosan erről szól. Mivel Krisztus az egyház jegyese és mi Krisztus nevében, az ő személyét megvalósítva tevékenykedünk, a pap is részt vesz Krisztusnak ebben az egyházzal való jegyesi vagy férji küldetésében – ez is egy érdekes oldala a papi küldetésnek, sőt, a cölibátusnak is.
Hogyan lehet mindezt erősíteni a papokban?
Azt hiszem, hogy általában, amit a törvény tart fenn, azt nem nagyon lehet erősíteni. Valaki például szellemesen mondta, hogy ha fakultatívvá tennék a papság számára a nősülést, az vagy eltűnne, mint a protestánsoknál, vagy visszaszorulna a szerzetesrendekbe, mint az ortodoxoknál. Tehát lehetne akkor mondani, hogy a törvény tartja fönn. De nem így van. A törvény csak megfogalmazza az egyháznak azt a meggyőződését, hogy ez ilyen fontos, és ha az ember ezt megérti, akkor tudja szívvel-lélekkel végezni. Amennyiben az egyház azt mondaná, hogy nem olyan fontos ez nekem, akkor ez a hobbi szintjére redukálódna. Holott ez egy lényeges része a papságunknak, a papi küldetésünknek.
Változott az időben, hogy könnyebb vagy nehezebb volt egy papnak atyaként is megnyilvánulnia a hívek felé?
Azt hiszem, most egy olyan társadalmat élünk, ahol az atya eltűnt. Erről sokat beszélnek már, hogy atya nélküli társadalomban élünk. Az atyát már nem egy szentségi házasságba képzelik el – mondjuk a világi életben. Sokkal inkább a gyereket állítják a középpontba és az atyának a szerepe elhomályosodik. Ennek egyéb más problémái is vannak, a gyerekek egészséges fejlődését illetően is. Másrészről az nagyon fontos, hogy a papot atyának szólítjuk és a szentjózsefi atyaságból kell, hogy bizonyos dolgokat a pap életén észre lehessen venni. Tehát a pap olyan ember, akire számítani lehet, aki biztonságot, bátorságot jelent, aki meg mer szólítani, aki mer igent és nemet mondani. Az egyik pap mondta, hogy tartotta a gyerekeknek a hittanórát és egyszer csak az egyik gyerek úgy spontán felkiáltott, hogy „milyen kár, hogy nem a tisztelendő bácsi az apukám!” Nyílván, milyen tragédiák lehetnek otthon, ha belőle ez jött ki… A gyerekeknél könnyebb, mert a gyerek megérzi a szeretetet, nyitottan, biztonságosan tud fordulni valakihez. Ahhoz, hogy egy-egy felnőtt úgy tekintsen a papra, hogy atyaként fogadja el a tanácsait, úgy figyeljen rá, azt azért ki kell érdemelni magatartással. A gyerekek spontán bizalommal fordulnak mindenki felé, aki kedves velük, de a felnőttek óvatosabbak és kicsit jobban megvizsgálják, ki az, akiben megbíznak.
Weisz György atya mondta egyszer: „azért imádkozom, hogy a halálom férfihoz, keresztényhez és paphoz méltó legyen.” Én azt hiszem, hogy a pap akkor tud igazán atya lenni a hívek között, ha valódi férfi, vagyis a szavára adni lehet, ura önmagának, érzéseinek, indulatainak; valódi keresztény, vagyis a hit szerint él, gyón, áldoz – itt is sok mindent fel lehet sorolni -; és valódi pap, vagyis vállalja az apostoli küldetést az élet minden területén.
Az elhangzott idézethez kapcsolódva: ha minden hivatásában őszintén helyt állt az ember, talán akkor tud őszintén meg is halni?
Weisz Gyuri bácsi a veszprémi szemináriumban tanított, amíg azt föl nem oszlatták, utána egy vasgyárban dolgozott – ott is tisztelték -, majd visszakerült egy kis eldugott faluba. Amikor én Veszprémben plébános voltam, ő már a papi otthonban volt. Vele kezdtük el először fordítani André Leonárd müncheni érsek Miért hiszünk? című könyvét, amely a Szent István Társulatnál jelent meg. Aztán az atya meg is halt, és biztos, hogy amilyen az élete valakinek, azért a halála is nagyjából olyan…
Forrás: A szatmári egyházmegye sajtóirodája
