Sebek és esélyek: az együttérzés

Évközi 15. vasárnap

0
193
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM

Abban az időben egy törvénytudó odalépett Jézushoz, hogy próbára tegye őt: „Mester – szólította meg –, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus így felelt: „Mit mond erről a törvény? Mit olvasol benne?” A törvénytudó így válaszolt: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.” Jézus ezt mondta neki: „Helyesen feleltél. Tedd ezt, és élni fogsz.”
A törvénytudó igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: „De hát ki az én felebarátom?” Jézus történettel felelt a kérdésre: „Egy ember Jeruzsálemből lement Jerikóba. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták.
Egyszer csak egy pap jött lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette.
Azután egy levita jött arra. Ő is meglátta, de elment mellette.
Végül egy szamaritánusnak is arra vitt az útja. Amikor megpillantotta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött sebeire, és bekötözte, majd pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy vendégfogadóba és gondoskodott róla. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél rá, visszatérve megadom neked.
Mit gondolsz, e három közül ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” A törvénytudó így válaszolt: „Aki irgalmasságot cselekedett vele.”
Jézus így folytatta: „Menj és te is hasonlóképpen cselekedjél!”
(Lk 10,25-37)

Törékeny, sebezhető lények vagyunk, akik mindenben rászorulunk a másik ember segítségére. Az élet majd minden területén kaphatunk sebeket: megszakadhatnak a kapcsolataink, elveszíthetjük a munkánkat, véget érhet a szerelmünk, vagy egyszer csak a testrészeink nem engedelmeskednek akaratunknak. Sebezhetőségünk egyik legfontosabb és talán legtragikusabb felismerése emberi életünknek.

Szent Lukács evangélista arra hív, hogy ebből a sebezhetőségből kiindulva olvassuk el az irgalmas szamaritánus történetét. Csakis akkor fogjuk megérteni az irgalmasságot, melynek gyökerei nem az emberi erőfeszítésekben, nem is a személyes önfeláldozásban vagy az erkölcsi tökéletességben rejlenek, hanem abban a felismerésben, hogy a másik ember ugyanolyan törékeny, mint mi. Valahányszor utamba kerül egy sebzett ember, a saját sebezhető voltomra emlékeztet. Ezért indul bennem szánalom iránta, ezért akarok segíteni rajta.

Aki nem áll meg a megsebzett ember mellett, aki egyszerűen továbbmegy, az önmagát csapja be. Megpróbálja leplezni, letagadni saját sebezhetőségét mindaddig, amíg az élet le nem dobja a magas lóról.

Amióta Charles Darwin bedobta a köztudatba, hogy az élet nem más, mint verseny, hogy harcolnunk kell a túlélésért, azóta hajlamosak vagyunk létünk minden zugát versenyként és harcként fölfogni. Verseny lett az iskola, verseny a munkahely, verseny az öltözködés, verseny a kényelem és az egészség. Nem tudunk verseny és harc nélkül létezni. Egy ilyen világban természetes, hogy elrejtjük gyengeségeinket, sebeinket. A harcban nem szabad megmutatni a sebezhetőségünket, mert akkor azt könnyen kihasználják. Így történhetett meg, hogy az együttérzés, a sajnálat lassan kihalt körülöttünk. Annyira mélyre akarjuk rejteni saját gyengeségeinket, hogy még a tükörképétől is irtózunk: a másik ember nyomorát észre sem akarjuk venni.

Elfeledjük, hogy az állatvilág nem csak harc a túlélésért, hanem az együttérzés és önfeláldozás rengeteg példáját mutatta meg. A csimpánzok megpróbálják „föltámasztani” elpusztult társukat. Sokáig ébresztgetik, virrasztanak mellette, majd csak később törődnek bele halálába. Az elefántok „örökbe fogadják” az árván maradt borjat. A vándormadarak odafigyelnek beteg, idős társukra. Ha szükséges, többször megpihennek, hogy a gyengébb, a sebzett is tudja tartani velük az iramot. Számtalan példát lehetne felsorolni az állatvilágban is föllelhető együttérzésről. Ha az állatok így viselkednek, akkor vajon igaz-e, hogy harc, verseny az életünk? Ha az állatok képesek együttérezni, mennyivel inkább vagyunk mi, emberek erre képesek?

Sebezhető lények vagyunk. Jézus arra hív, hogy sebeinket alakítsuk esélyekké. Legyenek sebeink alkalmak, ahol újból és újból felszínre kerül az együttérzés. Legyen minden seb egy olyan hely, amelyben valamennyien megtaláljuk önmagunkat: én is olyan ember vagyok, mint te. Legyenek a sebek az egymáshoz való közeledés esélyei.

László István kolozsvári segédlelkész

Megjelent a Vasárnap július 14-ei számában.

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here