Valamiért zarándokolunk…

0
2750
Fotók: Benedek Cristinel és Jánossi Imre

Pünkösd ünnepe előtti péntek hajnalán hangos volt Zetelaka templomtere a zarándoklatra induló keresztalja készületétől. Az 5 órától kezdődő, útnak indító szentmise egyszerre volt vissza- és előretekintés, hisz minden gyalogos zarándoklat magával vonja az elmúlt évek lelki és fizikai tapasztalatait, ugyanakkor csakis az élteti, hogy miként mutat a jövő felé.

Népes csapat, több mint kétszázhúsz zarándok és tucatnál is több lovas vágott neki a hosszú útnak, lelkesedéssel és az egymásba kapaszkodás tiszta vágyával. Volt köztük első osztályát a héten végző kisiskolás, már gyakorlottnak számító, négy éve zarándokló negyedikes, középiskolások és gimnazisták, fiatal családosok, sőt olyan is, akinek ez volt a huszonnyolcadik útja a Babba Máriához.

Miközben a két szervező, Gergely István és Zsombori Árpád egyháztanácsok sort nyitó és záró felügyeletében a csapat átszelte a falut, a helyiek kapualjaikból integetve búcsúztak, s engedték útnak falusfeleiket: emlékezéssel, hálával, könnyekkel.

A hegyek tetején, közelebb Istenhez

A Láz-tető az első állomáshely, ahol az ott csatlakozásra várakozó fiatalokkal közös reggeli ima, és a tarisznyából előkerülő eledelek elfogyasztása volt az első pihenő. A nap és vele minden terhe csak ezután veszi kezdetét: a domborzati formák és növényvilág változatossága egyszerre gyönyörködtető, de embert próbáló feladat, olyan, amelynek igaz gyümölcse hetekkel a zarándoklat után születik a szívekben.

A „hegyek tetején járni” különlegesség, voltaképpen kuriozitás: belénk ivódott, hogy ott közelebb vagyunk Istenhez. S ebben a közelségben felismerések sorozata születik, mint önmagunk végességére való erős reflektálás; az egymásrautaltság elméhez nagyon közelivé férkőzése; elmosódnak a társadalmi „ranglétrák”; fokozottá válik a figyelmesség, a törődés; megszűnik az idő sürgetése; hirtelen elszakadunk a megszokottól, a komforttól és hamar rájövünk, hogy vízen, ételen és esőköpenyen kívül csak a szívünk a legnagyobb kincs, ami velünk van. Ez az állapot pedig ténylegesen is, Isten előtt lecsupaszítottá tesz olyannyira, hogy Csíksomlyón elkerülhetetlen lesz a katarzis.

Végső erőnkig…

Több kisebb pihenő és ebédszünet után, a délután varázsa közelinek hazudja a célt: az egyre sűrűsödő erdők, úttalan utak és az erősödő fáradság ellenére egyéni célok, belső, igaz vágyak adják a hajtáslánc nyomatékát. Mert valamiért zarándokolunk… nem akárki és akármiért dönt a kilépés és háromnapos elvonulás mellett, a pénteki és vasárnapi ötvenhárom kilométernek a legedzettebbeket is megpróbáló körülményei mellett. A cél tesz nemessé, tisztává. Az utat pedig járnunk kell, végső erőnkig…

Péntek este Taploca Egyházközsége házigazdaként várja a zetelaki keresztalját. Számomra történelmet átívelő a megérkezés pillanata Udvarhelyszék és Csíkszék egy szeletének találkozásában. A szállás csillag nélküli, mégis a kultúrotthon sugallta biztonság és nyugalom mindenki számára pihenést nyújt. Akadnak, akik érkeztük után fölmennek a hegynyeregbe és ott éjszakáznak, de olyanok is, akik a Szűzanya tekintetében virrasztják át az éjszakát.

Szombaton délelőtt kilenc órakor indult a keresztalja a csíksomlyói hegynyereg irányába. Itt találkoznak azokkal, akik más úton-módon érkeztek a búcsúba, de egyként, a kereszt és hármaslobogó oltalmában akarnak indulni. A félezresre duzzadt keresztalja a Kálvária-dombon, keresztútjárás után foglalja el helyét a nyeregben. E keresztút újabb találkozás tere, hisz az „erősnek” titulált domboldal meredek volta szembesít „a célért komolyan meg kell harcolni” elv megvalósulásával.

A búcsús szentmise után sokan imádkoznak a Szűzanya lábainál, a kegytemplomban. Ez a délután az ima óráinak összessége, a kérések letétele, a rekreáció ideje.

Ajándék, ünnep, katarzis

Vasárnap hajnal, a visszatérés kezdete: így válhat teljessé minden: elindulni, megérkezni, visszatérni. Teljesen másként, új emberként, reményekkel és megerősödött hittel. A búcsú így válik a küldetés táptalajává, hisz a közösség nevében zarándokoltak, és oda visszatérve tanúságot tesznek tetteikben az új ember hitéről.

Délután fél hat óra magasságában tűnnek fel az első lovasok a Szent Imre utca végében. Hazatértek. Az utca „szádjánál” (bejáratánál) embersereg várakozik, kezeikben szorongatott virágokkal, plébánosukkal és kíséretével.

Máriát dicsérni, hívek, jöjjetek. Áll ez az alkalomra állított díszkapu fölött, utalva e nép Szűzanya iránti tiszteletének nagyságára. A lovasokra áldást kérő Papp Antal plébános köszönti a hazatérőket, akiket elhalmoznak virágokkal a gyerekek, hozzátartozók, majd közösen indulnak templomukba hálát adni a felismerések és belátások hadáért, a szívek találkozásáért, az utolérhetetlen katarzisért. A hálaadó szentmise főcelebránsa Bartók Ferenc OSB Győr-ménfőcsanaki plébános volt, ki régi vendégpapként, ismerős-barátként köszöntött ezreket a zetelaki nagytemplom falai közt. Az ünnep szónoka Kálinger Roland – szolnoki tábori lelkész –, a hazatérő vándor-gyalogosok szívéhez szólt, érintve a miértek és az ebből születő szépség lényegét. Papp Antal plébános záró, köszönetet mondó szavai mindenkihez szóltak: bemutatta a keresztalja legifjabb zarándokait, vezetőit, és osztozott abban az örömben, mely minden jelenlévőt magával ragadott.

A szentmisét templomtéri agapé követte, amely egyszerre volt az emberi találkozások, megosztások és jövőbeli tervek színtere. Ki e napon Zetelakán járt, ámulva láthatta a jövőt, a megmaradni akarás és hitben való megerősödés ténylegességét. Jövőre újra útnak indulnak: s ha valakiben vágy született arra, hogy igazán hétköznapi zarándokként induljon a Babba Máriához, bátran csatlakozzon, mert ezen út minden perce ajándék és ünnep.

Jánossi Imre

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here