EVANGÉLIUM
Abban az időben, amikor Jézus Kafarnaumban az élet kenyeréről beszélt, tanítványai közül, akik (szavait) hallották, többen azt mondták: „Kemény beszéd ez. Ugyan ki hallgatja?”
Jézus tudta, hogy tanítványai méltatlankodtak miatta, azért így szólt hozzájuk: „Ez megbotránkoztat titeket? Hát ha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt! A Lélek az, ami életre kelt, a test nem használ semmit. A szavak, amelyeket nektek mondok, Lélek és élet. De vannak közöttetek, akik nem hisznek.” Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, hogy kik nem hisznek benne, és hogy ki fogja őt elárulni.
Aztán így folytatta: „Ezért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya meg nem adja neki.”
Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele.
Jézus ezért a tizenkettőhöz fordult: „Ti is el akartok menni?” Simon Péter ezt válaszolta neki: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.” (Jn 6,60-69)
Péter apostollal én is kérdezem: „Uram, kihez mennénk?” Nincs más út, csak az az út, amit Jézus is végig járt és megélt. Ma amikor mindenkinek van saját útiránya, véleménye, elgondolása és állásfoglalása az életről, nem igen véljük felfedezni az Isten álmát és vágyát. Ám azok, akik Őáltala, Őbenne és Ővele élünk, feladatunk elő állni és kimondani azt az útirányt, ami végső-soron nem a miénk, hanem csak hordozói, védői és mutatói vagyunk. Egy biztos, nem szabad belső megosztová válni. Látva a „vad-nyugatot”, nem engedhetjük, hogy értékeink zsákutcába kerüljenek, mi ha nem győzünk, pusztítjuk magunkat, de a tudás birtokában: a pusztítás legyőzhető, hiszen az élet a miénk. Legyen közös feladatunk, az úton csak együtt, közösen Krisztussal haladhatunk.
Csíki Szabolcs segédlelkész
