Ma mire hív meg Isten?

0
2230

Amikor a kisebbik fia a tetőtéri csillagvizsgálójukról mesélt, elsőre nem is jött, hogy komolyan vegyem, majd hinnem kellett a két szememnek. Ha látogatóba érkezem hozzájuk, már az utcán vár. A társaságában mindig azt érzi az ember: most csak rá figyelnek. Macskadorombolás, otthonosság, nyugalom, tiszta levegő, csend, jó emberek… Segítőkészség. Lázár Attilával beszélgettem, többek között arról is, hogyan kapcsolódik a számítástechnika és az akolitusi szolgálat…

Szüleid vallásosan neveltek? Milyen útravalót kaptál otthonról?

Szentkeresztbányán születtem és nevelkedtem nem túlbuzgó, de vallásos családban. Abban az időben csak vasárnap volt nálunk szentmise, mivel Szentegyházasfalu filiájaként szerepeltünk. Édesanyám és nagyszüleim tanítottak imádkozni, és tőlük láttam, kaptam az Istenbe vetett bizalom és hálás lelkület csíráit is. Sokat meséltek nekem arról, hogyan tapasztalták meg Isten gondviselését életük nehéz időszakaiban, háborúban és az azt követő években, amikor szinte a nulláról kellett mindent újrakezdeni. Az oltárszolgálatra, ministrálásra édesapám bátorított, tanított, akkor ugyanis még latin nyelven végezték a szentmisét, igaz, volt egy kis „tétje” is a rendszeres ministrálásnak, mert az akkori plébános úrtól (Erdélyi András) azt az ígéretet kaptam, hogy elsőáldozó lehetek és Márton Áron püspök úr fog megbérmálni 1969-ben, bár alig voltam nyolcéves.

Mi, illetve ki volt az, ami, illetve aki leginkább segített „felnőni” a hitben?

1981 őszén néhány hetes kolozsvári régiségem lehetett, amikor a Szent Mihály-templomból kijövet egy törékenynek tűnő, de nagyon határozott tekintetű szürke ruhás nő mosolyogva üdvözölt és bemutatkozott: Dénes Anna Szeréna testvér vagyok. Rövid beszélgetésünk alatt megkérdezte, érzek-e magamban vágyat egy bensőségesebb lelki életre és szeretnék-e megismerkedni azokkal a fiatalokkal, akik egy kisközösségbe járnak. Azokban az években nem működött még szervezett formában egyetemi lelkészség Kolozsváron. Ebben a kisközösségben ismerkedtem meg Kővári Magdával, Zamfir Korinnával, Trifu Cristinával, Farkas Ibolyával, Nagy Lajossal. Az első találkozás alkalmával Szeréna testvér egy kis lapot adott, rajta egy verssel: Életem ott van Isten tenyerén… Nagyon megérintett, szinte talizmánként kezeltem, nagy biztonságot adott nekem, hogy Istenre bízhatom az életemet. Ebben erősített meg az a kisközösség is, amelynek Isten kegyelméből tagja lehettem. Tisztelettel veszem kezembe az első bibliát, amelyet 1982 húsvét napján kaptam Szeréna testvértől. Hálás vagyok az Úrnak a meghívásért, a csoporttársakért.

Hogyan választottad a szakmád, és mik ebben a legnagyobb örömeid?

Hatodikos koromban, fizikaórákon nagyon megkedveltem a villamosságot, érdekesnek tartottam, hogy a láthatatlannak tűnő erő, energia milyen csodákra képes. Kíváncsi természetem arra ösztönzött, hogy próbáljak minél többet megtudni erről, és persze nagyon szerettem, szeretek barkácsolni, szétszedni, javítani és összerakni dolgokat. A középiskolát Brassóban végeztem elektronika szakon. A szaktantárgyakat nagyon lelkiismeretes mérnök tanárok tanították, és hálás vagyok, mert felkeltették bennem a vágyat, hogy továbbtanulva felkészüljek arra, hogy én is taníthassak másokat. Így kerültem Kolozsvárra a műszaki egyetem villamosmérnöki karára, ahol újabb pályamódosítás történt, ugyanis itt ismerkedtem meg az akkor nálunk még gyerekcipőben járó számítástechnikával, amely végül is mostani szakmám alapját jelentette. Az mindig zavarba hoz, ha a legnagyobbat kell meghatároznom, ezért inkább azt mondanám: öröm volt számomra az, amikor a munkahelyemen olyan dolgokat tudtunk megvalósítani, ami több embernek a munkáját könnyebbé, biztonságosabbá tette, de az is, ha egy gyermek játékát meg tudtam javítani. Tanárként az érdeklődő és csillogó szempár jelentette számomra az örömet, de az is, ha láttam, hogy a diák örvend annak, hogy összerak egy berendezést vagy megír egy számítógépes programot, és az működik. Az egy különleges örömöm, hogy szükség esetén segítség lehettem kisebbik fiunk számára, aki ugyancsak a villamos szakot végzett.

Háromgyermekes nagycsalád vagytok. Mit jelent számodra a család?

Ajándék. Számomra a család valóban Isten ajándéka. Gyermekkorunkban sokat ministráltunk Tamás Barna SJ atyával és a környezetünkben többen is mondták: ez a két legény pap lesz. Barna atya érezte az Úr hívását, és a teológiára jelentkezett. Egyetemi éveim kezdetén, különösen a kisközösséggel való megismerkedést követően többször is gondoltam arra, hogy az egyetem elvégzése után jelentkezem a teológiára. Az Úr másképp gondolta. Feleségemmel, Ilonkával mindketten Szentegyházáról származunk, de csak Kolozsváron ismerkedtünk meg. Az Úr sok embert mozgósított, hogy ez a találkozás, ismerkedés létrejöhessen. Hálás vagyok Istennek feleségemért, a gyermekekért, akikkel megajándékozott minket.

Nem akarok kulisszatitkokat elárulni, viszont nagyon érdekes az a „mini-csillagvizsgáló”, amivel a tetőteretekben találkoztam. Honnan a csillagászat szeretete, no meg ennek az ötlete, és hogyan sikerült ezt kialakítani? Van esetleg ebben valami kapcsolódás a Teremtő nagyságának szemléléséhez?

Viccesen azt mondanám: jobban szeretek felfele, az égre nézni. Gyermekként is kíváncsian fürkésztem az eget, jegyeztem a jelenségeket, főleg amikor földrajzból, majd később fizikából tanultunk az égitestekről, azok mozgásáról. Már fiatalkoromban szerettem volna távcsövet építeni, de csak addig jutottam, hogy szakkönyvet vásároltam. Kolozsváron többször is sétáltunk Ilonkával a csillagvizsgáló udvarán, de 1986-ban a Halley üstökös megtekintése volt a legnagyobb csillagászati élményünk. A következő fejezet már gyermekeinkhez kötődik. Esténkét sokat sétáltunk a csillagos ég alatt, ők pedig, mint minden gyermek, érdeklődtek a Holdról, a csillagokról. Később csillagképekről és a hozzájuk fűződő történetekről is szó került. Végül már ők mesélték nekünk, melyik csillagkép mit jelent és mi a története. Nagy lelkesedéssel fogadták a csillagvizsgáló kialakításának lehetőségét, és örömmel a megvalósítását. A távcsövet végül nem házilag készítettük, hanem vásároltuk, de a tetőtér átalakítását közösen terveztük és végeztük. Sok estét töltöttünk együtt, fürkészve a csillagos eget. Amikor feltekintek a csillagos égre vagy belenézek a távcsőokulárba, csodálat, hála és szabadságérzetem van – ez a szemlélődés ajándéka. Egyébként nappal, vagy amikor épp nem csillagokat nézünk, szemlélődésre is szoktuk használni a kitakart tetőteret, a csend, a kerti növények illata, az elsuhanó fecskék hangja, a magasban szálló felhők látványa mind a Teremtő nagyságával hoznak kapcsolatba.

Márton Áron-imatúra

Szemlélődés, Szent Ignác-i lelkiség: hogy találkoztál ezzel, milyen „újat” adott ez a hitedhez, és hogyan éled ezt meg a mindennapokban?

Barna atyától hallottam először a Szent Ignác-i lelkiségről, és 2004-ben Márton Áron-imatúrán vettem részt. Itt tudatosult bennem, hogy az életem úton levés, folyamatosan úton vagyok a jó Isten felé. Meghívást éreztem nyitottságra, nagylelkűségre, egyszerűségre, szabadságra, és késztetést, hogy Istent keressem mindenben. Ajándék számomra, hogy több éve ignáci lelkiségű csoport tagjaként egymást hordozva haladhatunk egy közös úton, megoszthatom másokkal lelki életem tapasztalásait és gazdagodhatok mások megosztásaiból. Mustó Péter atya szavaival élve megtanulom megszeretni azt, ami az enyém, és próbálom elengedni azt, amihez korábban görcsösen ragaszkodtam. Életemnek ebben a szakaszában már nem nagy terveket, megvalósításokat tűzök ki célul és erőből küzdök ezek eléréséért, inkább mindennap arra figyelek: ma mire hív meg Isten egy találkozásban, egy beszélgetésben, és ma kinek lehetek embere, segítőtársa.

Nem csak megéled a hitet, de másokat is segítesz, gondolok itt az akolitusi szolgálatra. Kiket és milyen gyakran szolgálsz? Elfogadással találkoztál a hívek részéről?

Édesapám több mint húsz éven keresztül egyháztanácsos volt, és példaértékű számomra, milyen segítőkészséggel vett részt minden egyházközségi tevékenységben. 1990-ben Szentkeresztbánya önálló plébániává vált, majd pár év múlva az akkori plébános, András József kezdeményezésének és munkájának köszönhetően filiája is lett Lövétebánya. Az érsek úr engedélyével kéthetente végzek igeliturgiát a helység kis kápolnájában és akolitusi szolgálatot vasár- és ünnepnapokon a szentkeresztbányai templomban. Sokszor megtapasztalom korlátaimat, gyarlóságaimat, mindezek tudatában vágyom, hogy az oltárnál Istent szolgáljam legjobb tudásom és képességeim szerint. Tudom, hogy ez szolgálat és nem státusz, vagyis egy vagyok a hívek közül, és igyekszek bátorítani mindenkit, hogy vállaljanak részt, kapcsolódjanak be a szentmise megünneplésébe – akár egy olvasmány vagy könyörgés felolvasásával –, hiszen ezt Isten nagyobb dicsőségére tesszük. Gondolom, a hívek elfogadják szolgálatomat, az elmúlt húsz év alatt még személyesen senki nem fejezte ki nemtetszését, felháborodását vagy megbotránkozását, és jelenlegi plébánosunk, Farkas László atya is megerősít abban, hogy ez a szolgálat az egyházközség javára van.

Márton Áron-imatúra

Mesélj egy kicsit a Márton Áron-imatúráról! Hogy kapcsolódtál ebbe be? Milyen tapasztalataid vannak ezzel kapcsolatban – mind a magad, mind a „túrások” életéből, visszajelzéseiből?

A 2004-es imatúrán Portik Bakai Sándor plébános meghívására, ösztönzésére vettem részt. Én akkor még nem tudtam, de ő úgy látta, hogy lelki életemben eligazítást, jótékony változást hozhat az imatúrán való részvétel. Igaza volt. Megtapasztaltam, hogy az ima nem feladat, hanem kapcsolat, figyelem, jelenlét, nagyobb irgalommal viszonyultam életem eseményeihez és a környezetemben levő emberekhez. Tudtam újra hinni és bízni abban, hogy mindennek helye van az életemben és én is a helyemen vagyok. Ezért nagyon hálás voltam elsősorban Istennek, de azoknak az embereknek is, akiket ő eszközként felhasznált, hogy én ezt megélhessem. Az imatúrán ismerkedtem meg Jakabos Barnabás akkor még jezsuita skolasztikussal – ez a találkozás a további Márton Áron-imatúrás elköteleződésem alapját jelentette. Az utóbbi hét évben „hátteresként” vettem részt az imatúrán. Külön ajándék, hogy ebben a szolgálatban együtt dolgozhattam egy lelkes fiatal háttércsapattal: Annával, Evelinnel és a két Levivel, akik nem csak nyári szabadságukat áldozták fel az imatúráért, de kreativitásukat, kedvességüket, szolgálatkészségüket, amit minden évben gyöngyszemként emlegetnek visszajelzéseikben a túrázók. Vannak persze nehézségek és kihívások is, de a résztvevők nagylelkűségének köszönhetően ez nem zavarja meg az imatúra lényegét. Többen jelzik azt, hogy más emberként térnek vissza családjukhoz, vagy ha nem is radikális a változás, de legalább megmozdult valami bennük. A visszatérő túrázók beszámolnak arról, hogy a nyolcnapos lelkigyakorlat egész évre erőt ad nekik. Az elmúlt évek során több résztvevő is jelezte, hogy az imatúra alatt vagy annak hatására tisztázódott le hivatása és kapott erőt, kegyelmet az elköteleződésre.

Mit jelent számodra Ferenc pápa látogatása, és hogyan készülsz erre az eseményre?

Jezsuita szóhasználattal élve konfirmációt jelent számomra Ferenc pápa látogatása egy vágyam megerősítését, beteljesedését jelenti. Hálás vagyok Istennek. Regisztráltunk családostól, a környezetemben másokat is lelkesítek és buzdítok arra, hogy vegyenek részt ezen a történelmi eseményen. Követem a pontifex.ro oldalon közzétett híreket, előadásokat, meghallgattam a Pápaváró műsor adásait, és természetesen imádkozunk Ferenc pápáért és a pápalátogatás sikeréért.

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here