Hívjuk meg a pápát vacsorára!

1
3265

Olyan „alkalmas” – mondanák a domokosiak. Péter Júlia székelyudvarhelyi pedagógus, háromgyermekes édesanya, férjével a Kis Szent Teréz plébánia jegyeskurzusainak állandó házigazda házaspárja. Hivatásról, családról, hétköznapokról mesélt jó ízesen.

Mi villan be elsőre a gyermekkori emlékeid közül?

Volt egy szentkép a nagyszobában a falon, és arra emlékszem, én azt annyit csókolgattam, hogy anyukám rendszeresen kellett törölgesse. Ez az egyik nagyon erőteljes emlékképem gyerekkoromból. A másik pedig az, hogy bármikor kértem anyukámat, süssön palacsintát – akár este 11 órakor –, ő sütött. Meg az is eszembe jut, hogy reggel felkeléskor nagyon durcás voltam, de a szüleim olyan szépen, olyan szeretettel kezeltek engem, mert tudták, hogy elmúlik, és ez nagyon jó volt nekem. Szép gyerekkorom volt, bár egyke gyermekként nőttem fel, nagyon sok szeretetet kaptam, s a lépcsőházból a gyerekkel sokat játszottunk együtt.

Vajon miért csókolgattad annyiszor azt a szentképet?

Mert szerettem az Istent. Legalábbis, azt hittem egy darabig, hogy én szeretem őt. Egy idő után rájöttem, hogy igazából ő szeret engem, hogy ő előbb szeretett engem, és ez csak az én kis gyermeki válaszom volt az ő vonzó szeretetére.

Mi volt az első tudatosabban megélt istenélményed?

Az első lelkigyakorlat az én ifjúkoromban, az a Szentlélek szeminárium volt, ahol túlcsordulásig megtapasztaltam azt, hogy mit jelent az, hogy Isten szeret. Addig tudtam a fejemben, az eszemmel, értettem ezt, de nem volt egy olyan igazság, ami átformálja az életemet, mert küszködtem az imával, küszködtem mindennel, és úgy valahogy erőből akartam élni a kereszténységemet. De ez a belső találkozás Istennel, a szerető Atyával átformálta az én izomkereszténységemet.

Pedagógus vagy, feleség és édesanya. És úgy hiszem, mindhárom területen hivatástudattal vagy jelen. Épp ezért kérdezem, mi a hivatás gyökere, honnan indul?

Az Istentől. Nem akarok sablonos választ adni, de úgy gondolom, ő helyezi belénk a magot, a csírát, és mindig annyit mutat meg az előttünk álló útból, amennyi a következő lépés megtételéhez szükséges és elég. Így volt ez az én életemben is: csak egyszerűen jótanuló kislányként készültem az életre. Később lelkinapokon hallottam, hogy tudatosan készülni kell a felnőtté válásra. Böjte Csaba atya mondta nekünk, hogy akarjunk értékes felnőttekké válni. És én erre ráálltam, hogy értékes felnőtt akarok lenni! Tettem a dolgomat a hétköznapokban, tanultam. Aztán amikor elvégeztem a tanítóképzőt, egy éjszaka nem tudtam aludni, sokat gondolkodtam, éreztem, hogy tovább kell tanulnom. Nagyon tetszett a hittan, mivel pedig gyakorlatias típus voltam, úgy láttam jónak, ha egy idegen nyelvet is megtanulok, ezért választottam a teológia mellé az angol szakot. Visszatekintve úgy érzem, azért kellett elmennem itthonról, hogy felnőtt kereszténnyé váljak, hogy elinduljak ezen az úton.

Majdnem tizenöt év tapasztalattal a hátad mögött miben látod a tanárok, tanítók legnagyobb feladatát?

Én azt gondolom, azon túl, hogy megtanítjuk nekik mindazt, amit előír a tanterv, a jelenlétünk, az emberségünk, az életünk, a nevelés lenne a legfontosabb; „felszeretgetni” őket nagykorúságba; meglátni bennük azt, ami szép, ami jó. Olyan nehéz egyébként ez a hétköznapokban, mert ott a tananyag, haladni kell, és ennek a feszültsége mindenképpen nyomaszthatja a pedagógust. Viszont meg kell találnunk egy kapcsolódási pontot, hogy átadjuk a szeretetünket is. Mindezt persze kellő szigorral. És én meg vagyok győződve, csak akkor tanulnak a gyerekek, ha szeretik a tanáraikat. Valamelyik nap megjegyezte a nagyobbik lányom: „Nem tudom, hogy szeretnek téged az iskolában, amikor te szigorú is vagy”. Azt gondolom, szabad szigorúnak lenni, mert ez nem azt jelenti, hogy nem találom meg a hangot a diákjaimmal. Az első és legfontosabb lépés, hogy megérezze az a gyermek, hogy szereted őt, attól nem fog a fejedre nőni.

Egy időben az ötödikeseim vártak a tanári előtt valahányszor hozzájuk mentem órára. Aztán egyszer az egyik kolléganőm megkérdezte: miért gyűjtöd a gyermekeket magad köré? Mondom, én nem gyűjtöm őket, jönnek maguktól. Nem tudta, mi fog ebből kisülni, hogy ennyire közel engedem magamhoz őket és mégis tudok velük dolgozni. Erre azt mondta: ez a módszer számomra ismeretlen volt, de úgy látom, hatékony. Óriási elismerés volt ez számomra, hisz egy nyugdíj előtt álló kolléganőmtől jött.

„Nagy kegyelem egy istenfélő férfi mellett élni” – szó szerint idézlek. És térjünk is át egy kicsit a hivatásnak erre a részére, mesélj a találkozásotokról!

Úgy kezdődik, hogy az ember várakozik. És a várakozás nem mindig könnyű, de ebben a várakozásban az az én dolgom, hogy különválasszam azt, mik az én vágyaim és mi az életcélom. Az egyetemet elvégeztem, és még nem volt senki, aki úgymond számításba jöhetett volna. Jött a várakozás ideje, és én akkor eldöntöttem: az én életcélom az, hogy istenkereső, istenfélő és Istennel élő, Istennel egységben élő nő legyek. A vágyaimban pedig azt szerettem volna, hogy olyan férjet „kapjak”, aki legalább nyitott az Istenre, ennyit kértem, és persze azt, hogy legyenek gyermekeim. Imádkoztam is érte. Emlékszem, a teológián egyik szemináriumon – Tóbiás könyvét tanulmányoztuk épp – azt mondta nekünk a tanárnő, írjunk egy imát a „nagy őért”. És én írtam, imádkoztam. Érdekes volt ezt később összevetni Bercivel, hogy ő pontosan abban az évben ismerte meg Istent, egy taizés, budapesti találkozón…

Két nagylányotok van, majd sok év után megszületett a legkisebb. Ezt így terveztétek?

Miután meglettek a nagylányok, ott motoszkált bennünk az, hogy legyen még gyermekünk. Ezt a vágyat majdnem öt évig forgattam a szívemben, míg meg nem született az igen Anna fogadására. Minden kinccsel felér, nagyon örülünk, úgy érezzük, hogy ez volt az Isten terve számunkra, hogy ő legyen. A gondolkodásban benne volt egy csomó (alaptalan) félelem is, ami valószínűleg sok nőt „fogságban tart”: vajon képesek leszünk-e, vajon a korunk, vajon a munkánk mellett belefér-e, vajon az egészségi állapotunk megengedi-e, stb. Nekem nagyon visszeresek voltak a lábaim, illetve az első két lányomat is császármetszéssel hoztam a világra. De a jó Isten olyan kegyelmes volt hozzánk, hogy minden a legeslegnagyobb rendben ment, négy-öt nap után ki is engedtek a kórházból. Nagy ajándékként éljük meg ezt az állapotot, ezt az új helyzetet, mert minden kisgyerek születése egy új helyzet.

A több gyermek vállalásához elsősorban bátorság kell, vagy másra is szükség van?

Bátorság is kell, meg én úgy gondolom, az, hogy a felek egységben legyenek, és a nő érezze a férjének a támogatását. Ez nagy ajándék, hogy engem nemcsak szóval, hanem cselekedettel is támogat a férjem. Ha például nem tudok egy dolgot befejezni, akkor beáll és ő végzi el azt. Látja, hogy egy kisgyerek nagyon sokat igényli az elején az édesanyját – hol altatni, hol szoptatni, hol tisztába tenni, s ez az anya idejének nyolcvan százalékát felöleli –, mégis gyakran tudunk vendégeket is fogadni, mert a férjem odaáll: ha kell, pizzát süt, de akár egy sütit is, és ezt olyan örömmel teszi, nem morogva, zúgolódva (pedig gyerekkorában neki nem kellett otthon sütni-főzni, hisz két nővére van). Azt gondolom, ez a nyitottság, jószándékúság nagy kincs, nem ragad le annál, hogy hát ez a nő dolga, hanem meglátja azt, ahol be kell állni a résbe.

Ágota és Adél kérték a kistestvért?

A lányok egy olyan óvodába jártak, ahol nem volt idegen arról beszélni, hogy imádkozni kell a kistestvérért. Sokat imádkoztak, különösen a középső lányunk, nagyon kérte a kistestvért. Meg is tanulta úgy öt-hatévesen leírni egy cetlire: Kedves gólya, kérlek hozzál nekem kistesót! Erre a nagyobbik lányunk kiigazította: Te Adél, miért a gólyát kéred? Jól tudod, nem a gólya hozza, hanem a jó Isten adja! Sok más jel mellett, ami megerősített abban, hogy vállaljunk még egy gyermeket, ez is az volt számomra: láttam, akár az ő istenhitüket is befolyásolhatja a mi élet melletti döntésünk.

A nagylányok teszik-veszik a kis Annát?

Mivel elég nagyok voltak, első perctől megengedtük nekik, hogy fogják óvatosan. Most már nagyon ügyesen kezelik. Számomra felüdülés, amikor hazajönnek, mert ha Anna ébren van, rögtön „lecsapnak rá” és versengnek, hogy kinél legyen. Ebben az életkorban ugye meg is unhatják, meg aztán szólítja is őket tovább a kötelesség, tanulni kell, és meg kell oldani azt is, hogy a tanulás mindenkinek jól menjen. Nálunk ez nagyon fontos, hogy mindenki a képességeihez mérten odategye magát. És úgy látom, jó kis adag önállóságra is szert tettek ez idő alatt, amióta Anna cseperedik.

Hogy néz ki egy átlag hétköznapod, így a három gyermekkel?

Délelőtt nagymértékben „Annázok”, meg a ház körüli teendőkre figyelek, ha sikerül főzök, és most már sikerülget. Aztán hazajönnek a gyerekek, fogadjuk őket, közben Annát tesszük, vesszük, altatjuk. Örülünk, ha egy kicsit alszik, mert így együtt tudunk ebédelni a nagylányokkal, közben jó sokat mondunk. Majd következik a tanulás, attól függően, hogy délután van-e más programjuk (mert járnak táncolni, úszni, kézilabdázni). Azért hogy ne érezzék nagyon megterhelőnek a tanulást, azt találtuk ki, hogy 30 perces ciklusokban tanulnak. Ez sokat segít, mert így nem kell annyit vitatkozni, hanem bátorítom őket, hogy fogjanak neki és akkor 30 perc után jön a szünet. Olyankor kijönnek a szobájukból, de persze be is hívhatnak bármikor, ha segítségre van szükségük, majd következnek a délutáni programok. Nagyon örülünk annak, hogy a szomszédaink besegítenek, mert nehéz lenne nélkülük, hisz a férjem még haza sem ér a munkából a lányokat már vinni kell, a középsőt például tényleg a város másik végére kézilabdázni. Meg vagyunk egyezve a családokkal, és segítünk egymásnak. 

Nekem is van egy szabad délutánom, hisz kedden együtt megyünk a férjemmel a közösségbe, olyankor anyukám jön vigyázni a gyerekekre. Csütörtökönként jegyeskurzus, ami este héttől kilencig tart. Nem lenne könnyű Annát így 11 hónaposan „elhagyni”, de ott vannak a nagylányok, és ha mi elmegyünk, nem sínyli meg a mi távollétünket, mert a nagylányok jelenléte megadja neki azért a családiasság érzetét, a nagyival jól elboldogulnak négyesben.

Ami pedig a legfontosabb a hétköznapjainkat, az egész életünket illetően, hogy hisszük és tapasztaljuk: minden erőnk Istenből származik. És ehhez elengedhetetlen a napi imádság. Ha nem olvasnám a szentírást, ha nem imádkoznék, irtó gyenge lennék. Szóval, a programhoz visszatérve, délelőtt, míg Anna alszik, erre is szakítok időt. Ritkán marad el valami miatt.

Vendégeket gyakran fogadó nagycsalád vagytok, de hogy fér bele az időtökbe, energiáitokba még az említett szolgálat?

Már amikor összeházasodtunk, nagy vágyunk volt az, hogy azt, amit kaptunk a sok evangelizáció során, amin részt vettünk, azt adjuk is tovább. Úgy gondoltuk, ha ezt megtartjuk magunknak, „szétpukkanunk” – így fogalmaztuk, tehát hogy ezt mindenképp tovább kell adni. Nem véletlenül kaptuk ezt a sok ajándékot: hogy például mik a bibliai alapjai egy házasságnak, vagy hogyan válni Isten szíve szerinti nővé és Isten szíve szerinti férfivá, hogy ezt tanulni kell, hogy lehet ebben növekedni. Ennek az örömhírét tovább kell adni. Már megvolt a két gyermekünk, amikor elhívtak a jegyeskurzusra szolgálni. Örömmel igent mondtuk, kb. 7-8 évvel ezelőtt. Ez évente egyszer van, mi vagyunk úgymond a házigazdái, László Attila plébánossal együtt szolgálunk. Minden egyes alkalommal meghívunk egy házaspárt, akik tanúságot tesznek egy adott témában. És az a különleges, hogy bár mi szolgálni megyünk, igazából a mi házasságunk is évről évre megújul.

Volt, van olyan szentírási rész, amit nagyon szerettek?

Azt osztom meg, ami mindkettőnk életét befolyásolta már a házasságkötésünk előtt is, ez volt az első ige, amiről beszélgettünk mielőtt még együtt járó pár lettünk volna: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, ráadásul minden megadatik.”  Úgy érezzük, hogy így élni ajándék, öröm Krisztus testének aktív tagja lenni. Mi nagyon-nagyon szeretjük ezt, Krisztus testének eleven tagjaként élni.

Hogy készültök a szentatya látogatására?

Mivel szokás nálunk vacsorára hívni embereket, ezért a lányok egyből azt mondták: hívjuk meg a pápát vacsorára! Azt sem tudtunk, hogy magyarázzuk el nekik, hogy csak kevés időt fog itt tölteni, és nem Udvarhelyre jön. De jó volt látni, milyen gyermeki hittel voltak a téma iránt. Elképzelték, hogy a mi utcánkban az emberek kiállnak és várják majd a szentatyát… A viccet félre téve, természetesen készülünk, készül az egész család. Nagy dolog ez, történelmi pillanat, hogy Szent Péter utóda eljön hozzánk. Szeretjük Ferenc pápát!

1 HOZZÁSZÓLÁS

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here