A készülődő felnőttkor kihívásai

0
1215
Illusztráció • Fotó: Pixabay

A gyulafehérvári főegyházmegyében lassan hagyomány, hogy farsang utolsó vasárnapja az ifjúság vasárnapja. Ezen a napon a főegyházmegye templomaiban gyűjtést szerveznek a Főegyházmegyei Ifjúsági Főlelkészség (FIF) rendezvényeinek támogatására. A FIF küldetése a fiatalokat arra irányítani, hogy hitüket megvalló és a társadalomban hivatásukat tudatosan megélő felnőttekké váljanak.

A felnőtté válás kérdése rengeteg 18-29 éves közti fiatalt érint, akik számára ez a folyamat korántsem zökkenőmentes. Milyen okai lehetnek a botladozásoknak? Mi a cél? Hogyan vonhatjuk be a hitet az életutunk ezen szakaszába?

„Ez az időszak nehéz. Szinte mindenkinek. Nem hiszem, hogy van olyan ember, aki sétagaloppként élte volna meg saját felnőtté válását, és ne ütközött volna kételyekbe, kétségekbe, elutasításba, bizonytalanságba.” Asztalosné Elekes Szende pszichológussal, a budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanárával Dani Orsolya beszélgetett.

Asztalosné Elekes Szende

Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a témával?

Egyfelől tanárként leginkább ezzel a generációval foglalkozom, másodsorban pszichológusként nagyrészt ez a generáció „kerül az utamba”, és így nyilván láttam különböző életutakat, valamint ennek a generációnak a problémáit, kérdéseit, dilemmáit. Ez a két tapasztalat vezetett odáig, hogy kutassak is ezen a területen. Felkeltette az érdeklődésemet ez a korosztály. Miért van az, hogy egyes fiataloknak nem jelent különösebb nehézséget ez a folyamat, amit felnőtté válásnak nevezünk? Másokon meg azt látjuk, hogy 27-28 évesen is toporognak, nem találják a helyüket sem magánéleti, sem szakmai téren.

Mit tudhatunk erről a korosztályról?

Első sorban figyelembe kell venni, hogy nagyon sokat változott a társadalom az elmúlt 40-50 évben. A 20. század közepén még egyértelmű volt a fordulat, amely a serdülőkor végéből a felnőttkorba visz: Egy húszas évei elején járó fiatal munkába áll és megházasodik, esetleg elvégez egy egyetemet előtte. Daniel Levinson felméréseit olvasva döbbentem rá, hogy a ’60-as években a fiatal férfiak többsége 23 éves korára megházasodott. Régebben ez egyértelmű volt, hogy húszas éveik elején a fiatalok meghozták életük nagy döntéseit. Ma már nem ezt látjuk. Ez a jelenség nemcsak a szakembereket foglalkoztatja, laikusok is szóvá teszik, sokszor halljuk az elmarasztaló félmondatokat: „Hát ezek a mai fiatalok…” „Ma már senki sem képes elköteleződni, kiállni valami mellett…”

Milyen társadalmi okok válthatják ki a jelenséget?

Egyrészt az, hogy egyre szélesebb társadalmi réteg kerül be a felsőoktatásba, míg az 50-60-as években csak egy kis réteg tanulhatott tovább. A statisztikák alapján láthatjuk, hogy ezután jelentősen növekedett ez a réteg. Ez maga után vonta, hogy kitolódott az egyéb nagy életdöntések meghozatalának ideje. Az, aki tovább tanul, sok esetben nem áll meg egy alapdiplománál, hanem még mesteri képzésre jelentkezik. Nyilván az, aki tovább tanul, nem fog megházasodni ebben az időszakban.

Másrészt társadalmi tényező az is, hogy sokkal több választási lehetősége van ma egy fiatalnak, kitágult a világ, nemzetközivé vált, gyakorlatilag. Ma már kivitelezhető terv, hogy egy európai fiatal Ghánába menjen önkénteskedni, vagy az Egyesült Államokba egyetemre, esetleg dolgozni. Nagyapáink idején az volt magától értetődő, hogy a gyerekek valamilyen szinten követik a szülők életútját, tovább viszik a foglalkozásukat, és mai szemmel azt mondhatnánk, hogy beszűkültek voltak az ő lehetőségeik. Ezek a változások egy globális jelenség részei, jelzem, a fejlett társadalmakban, tehát nem a harmadik világra gondolunk itt, hanem az iparosodott, fejlett társadalmakra.

Gondolom társadalmi okok mellett egyéni különbségek is befolyásolják, hogy hogyan éljük meg a felnőtté válást. Így van ez?

Most pont ez az egyik kutatási területem, hogy milyen családi hatások lehetnek, amelyek hozzájárulnak ezekhez a különbségekhez. Végeztünk kutatásokat azzal kapcsolatban, hogy milyen családi tényezők vannak a toporgás, elköteleződési nehézség hátterében, és ami egyértelműen kijött, hogy sem a túl engedékeny, sem a túl autokrata, diktatórikus nevelési stílus nem jó. Az is befolyásoló tényező lehet, hogy egyszülős vagy kétszülős családban nőtt fel valaki. Ugyanakkor a gyerek felelősség vállalási, illetve döntéshozási képességét segíti, ha vannak keretek, van szülői iránymutatás az életében. Ezek is közrejátszanak abban, hogy egyeseknek miért könnyű, másoknak miért nehezebb ez a folyamat.

 Mi jellemzi a készülődő felnőttkorban lévő fiatalokat?

Ezt az időszakot egy nagyfokú változatosság jellemzi, ez kimutatható demográfiai mutatókkal is, ha mondjuk megnézzük azt, hogy hányszor költözik egy fiatal. Életünk során ebben az időszakban költözünk a legtöbbet. Megfigyelhető a képzések, munkahelyek váltogatása, ma már sok fiatal „összeollózza” az életútját: elkezd egy főiskolai képzést, ha nem felel meg, akkor abbahagyja, elkezdek egy másikat. A párkapcsolati téren is ott van a stabilitás hiánya legtöbb esetben, tehát az ismerkedések, a párkapcsolati próbálkozások, amik már sokkal komolyabbak, mint serdülőkorban, sokkal inkább a jövőre irányulnak.

Egy másik jellemzője ennek az időszaknak, hogy nincsenek normatív előírások a társadalom részéről, hogy mondjuk hol kellene valakinek tartani 23 évesen. Az is normálisnak számít, ha dolgozik és önfenntartó, egy ilyen lányt is kísérek, aki 20 évesen elköltözött otthonról objektív okokból, és teljesen önfenntartó, nem könnyű neki, de olyan érettségi szinten van mintha 30 éves lenne. Az is normális, ha egyetemen tanul, ha önkénteskedik, ha utazik, az is ha otthon él, az is ha kollégiumban van, ha albérletben, az is érthető, ha párkapcsolatban van, ha házas, ha egyedülálló. Erre a korosztályra a társadalom nem szokott követ dobni. Ezzel szemben harmincéves kor fölött már beszélhetünk bizonyos normatívákról. Jobban elvárja a társadalom, a külvilág, hogy az illető horgonyozzon le. Erről beszél Levinson is, Erikson is, mindenki, hogy addigra azért már „illene” gyökeret ereszteni, elköteleződni szakmailag, egy hivatásban, családot alapítani stb.

Milyen nehézségeket, lelki megpróbáltatásokat él át ilyenkor a fiatal? Milyen kihívásokkal találják szemben magukat életüknek ebben a szakaszában?

Úgy gondolom, hogy a külvilág kicsit tévesen vélekedik úgy, hogy a fiataloké a világ, mintha  vörös szőnyegen lépkednének. Olyan szabadok, szépek, fiatalok, „nyitva áll előttük a világ” – szokták mondani az emberek. Tehát van egy sztereotípia, hogy ebben a korban boldognak kell lenni. A sztereotípia mellett ugyanakkor, ott van a valóság: kutatások kimutatták, hogy a depresszió szintje serdülőkortól fiatal felnőtt koron át fokozatosan csökken az érett felnőttkorig. A valóság az, hogy a korral előrehaladva egyre boldogabb, kiegyensúlyozottabb az ember. Ez a jó hír a fiatal felnőtteknek, és a középkorú embereknek is. Tehát a valóság az, hogy ez egy nagyon nehéz időszaka az embereknek, mert ez a nagy szabadság, amivel szembesülhet a fiatal, az egyben egy nagy teher is tud lenni, és nincsenek támpontok a döntéshelyzetekben. Így az elmúlt egy-két évtizedben beszélnek az úgymond kapunyitási krízis jelenségéről. Ez is egy új keletű jelenség, ami pont azt az állapotot próbálja megragadni, amit tapasztalunk, hogy sokszor a fiatalok, amikor egy egyetemi képzés végéhez érnek, akkor mintha megtorpannának, és eltöltené őket a szorongás, hogy most hogyan tovább.

 Azt is problémának látom, hogy sokszor elhamarkodott döntések születnek kellő önismeret hiányában. Én például nem tartom jónak, így pszichológiai síkon, hogy 18 évesen egy nagy döntést várunk a fiataltól: találja meg az élete szakmáját, pályáját úgy, hogy korántsem biztos az, hogy ezt megelőzi egy alapos önismeret. Nagyon sokan úgy hoznak döntéseket ekkor, hogy nincs az kellően átgondolva, és gyakorlatilag ez is okozója lehet a krízisnek: a képzés során ébrednek fel, hogy „hoppá ez nem is én vagyok”! Azt gondolom, hogy az iskolákba erre sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni. Szubjektíven ez egy nehéz időszak, itt meg kell említeni a csalódásokat, amik érik a fiatalt. Jól hangzik az, hogy van lehetőség kipróbálni magam, különböző alternatívákban, de ez érzelmi síkon fájdalmas lehet. A magány is gyakori érzés ekkor, bizonyos szakirodalmak szerint, ez az időszak a legmagányosabb periódusok közé tartozik: a fiatal már kiszakadt a származási családból, de még nincs saját családja, a barátságok intimitása is változó lehet. Az identitáskeresés is kitolódik erre az időszakra. Viszont amíg nincs egy kiforrott, érett identitásom, amíg nem vagyok biztos abban, aki vagyok, addig nem tudom az intimitást sem könnyen megélni. Sokan ezzel küzdenek: nem tudnak bevonódni egy intim kapcsolatba, mert azt sem tudják igazán, hogy ők kicsodák.

Össze tudod foglalni, hogy életfeladatok szempontjából mi az, ami felé közeledni kell, vagy ameddig érdemes eljutni ebben a korban, amire felnőttként építkezni lehet?

Az előbb említett szempontok az identitás kiforrásáról, a szülőkről való leválás, mind ide tartoznak. Ebben az időszakban a fiatal a „saját háza táját” építi, ilyenkor még lefoglalják őt a külső életfeladatok, hogy felépítse a saját szakmai pályáját és a magánéletét, majd csak idővel jut el oda, hogy a társadalomban is komolyabb felelősségeket vállaljon, illetve jobban foglalkozzon a személyes, belső fejlődésével. A fiatalkor kimondottan a saját élet felépítéséről szól.

Mi az a probléma, vagy milyen kérdések mentén keresnek fel téged legtöbben a huszonévesek?

Nagyon széles skálán mozog ez. Ritkán van az, hogy egy különálló problémával jönnek hozzám, általában több, egymással összefüggő probléma az, ami a panaszokat okozza. Talán nagyobb esetszámban olyan emberek jönnek, akiknek nincsenek klinikai problémáik (szorongás, depresszió), hanem például rájönnek, hogy az életüket szeretnék jobban menedzselni, s bár ez nagyon tág megfogalmazás, ilyen helyzetek vannak mögötte mint: döntési elakadás, önismeret mélyítés, párkapcsolati nehézségek, elakadások az életvezetés terén.

Olyan is előfordul, akinek csak érzelmi támogatásra van szüksége, mert magányos, nincs mellette a család, a barátok nem tudják objektív szemmel nézni a problémáját, és ilyenkor sokszor csak egy kis megerősítésre van szükség.

Fiatal felnőttként a fenti kihívások megélésében milyen többletet hozhat a keresztény életvezetés, a hit, az, hogy Istent is bevonhatják ezekbe a megpróbáltatásokba?

Ez nagyon jó kérdés, hiszen egy komoly erőforrásra tapintottál rá. Két szempontot szeretnék említeni. Egyrészt, hogy reményt és bátorságot ad az elköteleződéshez – most a párkapcsolati elköteleződésre gondolok. Sokszor tapasztalom a szakmai munkásságom során, hogy fiatal nők attól szenvednek, hogy a párjuk nem lép a kapcsolatban. Nőkre és férfikara is jellemző, hogy nem mernek elköteleződni, jegyességre, házasságra lépni, még így, a húszas éveik végére sem. Ezeknek társadalmi és személyes okai lehetnek. De itt jön be a hit. Akik ugyanis a hitüket belsőleg is megélik, az okok ellenére meg merik lépni az elköteleződést. A hit pont erről szól, hogy valahol az ismeretlenbe lépünk és bízunk Istenben.

Másrészt, amiben még erőforrás a hit az a vallásos közösség – már akinek van, aki él ezzel. Mert ugye pont az előbb beszéltünk arról, hogy mennyire magányos ez az időszak. Az, aki tényleg komolyan veszi a hitét, az általában keres magának egy közösséget, ami támogatja ennek megélésében. Egyetemistaként számomra is sokat jelentett, hogy az egyetemi csoportom mellett, ami lazább szerveződésű volt, ott volt a KEL (Katolikus Egyetemi Lelkészség), a Mécses közösség. Tudtam ezekről, hogy egy biztosabb szociális hálót képeznek.

Hogyan segíthetik a fiatal felnőtteket az érettebb korosztályúak?

Legnagyobb ráhatási ereje a szülőknek van: mindenki nézzen szét a saját háza környékén, ne a szomszéd gyerekét próbálják megnevelni, s benne keresni a hibákat, hanem vállaljanak felelősséget a gyerekük nevelésében.

Levinson is említi, hogy milyen lényeges lehet egy mentori kapcsolat egy készülődő, fiatal felnőtt számára. Nagy kihívás lehet egy érett felnőtt számára, hogy a fiatal felnőttet tanácsaival, ötleteivel, meglátásaival formálja, ezekkel egyengesse útját. Szükség van valakire, aki jó kérdéseket tesz fel, biztatja nehéz helyzetekben is. Hasonlóan komoly szerepük lehet ebben azoknak a papoknak, akik a fiatalok lelkivezetésével foglalkoznak.