Isten „befektetése” lettem

0
2464

Vajdahunyad, Csíksomlyó, Kaplony: egy huszonöt éves papi és szerzetesi szolgálat állomáshelyei. Derűs barát, aki vallja, hogy hivatásban nem ő tartja kézben a dolgokat, hanem Isten tartja a kezében őt magát. TIMÁR SÁNDOR ASZTRIK ferences szerzetes gondolatait nemcsak ebben a beszélgetésben, hanem a Vasárnapi evangéliumban nagyböjt kezdetéig olvashatják.

Hogy emlékszik vissza gyermekkorára? Mi vonzotta a papi hivatás felé?

Amikor most átgondolom az életemet, sok minden lepereg előttem. 1964. június 10-én születtem Csíkszentmiklóson egy egyszerű, de vallásos családban. Nagyon sokat köszönhetek szüleimnek. Főleg azt a nagy ajándékot, hogy megkereszteltettek, ami Isten gyermekévé és az anyaszentegyház tagjává tett. Nagyon sokat köszönhetek nagymamáimnak, testvéremnek, volt plébánosaimnak, Oláh Áronnak, Gergely Fülöpnek és Gergely Gézának. Ma különös hálával gondolok az Istentől kapott sok ajándékra, amellyel gyermek- és ifjúkoromban elhalmozott, egészen a ferences, illetve a papi hivatás kegyelméig. Sokszor kérdezték tőlem gyermekkoromban: mi szeretnél lenni? A válaszom egyértelmű és lelkes volt: Pap! Emlékszem erre a kérdésre, de nem emlékszem, hogy a felelet az enyém volt, vagy Valakié, aki mindig mellettem volt. Azt tudom, hogy már jött is a következő kérdés: És miért szeretnél pap lenni? Erre sem tudom, hogy mit feleltem akkor. De a szemináriumi és a ferences képzés alatt erre a kérdésre nagyon sok és lelkes választ adtam: azért szeretnék szerzetes, pap lenni, hogy az emberek között legyek. Hogy segítsem őket. Hogy Istennel legyek. Hogy üdvözüljek. Hogy jó legyek és jót tegyek. Hogy szeressek. Azért, mert… Azért, mert… Azért, mert Isten így akarta, és én nem tudtam ellenállni az ő akaratának. Azt mondhatom, hogy Isten „befektetése” lettem. És eljön az az idő, de már itt is van, amikor látni szeretné, hogy megérte-e ez a „befektetés”? Most újra és újra hallom: Miért vagyok pap? Miért vagy pap? Kiért? Miért? Mit csinálsz? Hogyan csinálod?

Miért lett ferences szerzetes?

Először 1974-ben, 4. osztályos koromban a szülőfalumban tartott adventi lelkigyakorlat alkalmából találkoztam Stelli Benedek ferences atyával. Akkor ő mondta nekem: „Belőled papot imádkozok”. Lehet, hogy soha többet nem jutott ez eszébe, de húsz év múlva, 1994-ben ferences papokként együtt szolgáltunk Vajdahunyadon. 1975-ben a nagyböjti lelkigyakorlatot Bartok Albert ferences atya tartotta, és az akkori plébános, Oláh Áron megkért, hogy kísérjem el az atyát a filiába, Borzsovába. Gyalogosan mentünk, így útközben beszélgettünk, és elmondtam az atyának, hogy én olyan szeretnék lenni, mint ő. Az atya nagyon kedvesen azt válaszolta, hogy sajnos nem lehetek, mert a ferencesek nem vehetnek fel a rendbe senkit, ugyanis a rendet feloszlatták. Azt tanácsolta, ha szeretnék egyházi iskolába menni, akkor 8. osztály után jelentkezzek a gyulafehérvári kántoriskolába, érettségi után pedig kérjem a felvételemet a teológiára, és meglátom, majd lesz lehetőség arra, hogy ferences szerzetes legyek. És ez a lehetőség 1990-ben jött el, amikor kértem a felvételemet a Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartományba. Isten kegyelméből azóta 29 év telt el.

Mi a legvonzóbb, legerősebb üzenet Szent Ferenc életéből, példájából Asztrik atya számára?

Assisi Szent Ferenc gazdag kereskedőcsaládban született. Világias életéből megtérve Krisztust akarta követni, figyelve a felszólításra, amit a San Damiano-i feszületről intézett hozzá a Megváltó: „Menj, Ferenc, építsd újjá egyházamat, mely omladozik.” Ferenc egész életében nem akart semmi mást, mint úgy élni, ahogyan Krisztus tanította. Az evangéliumi életre vágyott, és megalkuvás nélkül járta annak útját. Amikor Szent Ferencre gondolok, gyakran szemlélem az ő kicsinységét, alázatát, Isten minden teremtményére kiterjedő szeretetét. Ferenc egyik fontos jellemzője a kicsinység és alázat. A másik ilyen jellemző az a végtelen, feltétel nélküli szeretet, amellyel az egész mindenséget testvérként átölelte (az embereket, a madarakat, mindenféle állatokat, bogarakat, a természetet…, sőt még a „halál nővér”-t is). Nem véletlenül emeltem ki a fenti két tulajdonságot. Gyakran gondolok arra, hogyan érhető el számunkra, hogyan gyakorolhatjuk ezt az erényt. Érzem fontosságát, de vajon miért olyan fontos. Assisi Szent Ferenc Krisztus parancsának hűséges követője. Krisztus mindnyájunkhoz így szól: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. Ti is úgy szeressétek egymást.” Szent Ferenc életében ennek a felszólításnak hűséges követését láttam meg. Ferenc nem mérlegelt, nem ítélkezett a szeretet gyakorlásával kapcsolatban. Nem akarta saját maga megítélni, hogy ki érdemel szeretetet, mert tudta, hogy nem a mi dolgunk ennek megítélése. Tudta azonban, hogy ha feltételek nélkül szeretünk, akkor szívünk a jó Isten szeretetének csatornájává, eszközévé lesz; tudta, hogy ha szívünk nyitva van az emberek felé, akkor szívünkön keresztül az Úr érinti meg az embereket, és ő gyakorolja a szeretetet. A szív eme nyitottságához pedig alázatra van szükség, hogy ne akarjuk akadályozni, hogy az Úr szóljon szívünkön keresztül. Ferenc feltételek nélküli szeretetének egyik bizonyítéka a Naphimnusz, amelyben az egész mindenséget testvérként szólítja meg.

Csíksomlyó és a Mária-tisztelet elválaszthatatlan része az életének, és azok a zarándoklatok is, amelyeket évek óta szervez mindenkori hívei számára. Lelkipásztorként hogy látja, miért fontos a zarándoklat egy mai keresztény életében?

Szülőfalum, Csíkszentmiklós nagyon közel van Csíksomlyóhoz, így már gyermekkoromban „fogalom” lett számomra. Mindig élményt jelentett idejönni a pünkösdi és az őszi Mária neve búcsúra, a Szent Antal nagykilencedre. Élmény volt látni a ferences barátokat, és vágyódni arra, hogy én is ilyen szeretnék lenni. 1990-től még jobban „fogalommá” vált. Innen indultam 14 társammal együtt Esztergomba a szerzetesi élet megkezdésére. 1991-ben itt tettem le első szerzetesi fogadalmamat, 1994-ben ugyanitt tettem örök fogadalmat, szenteltek diakónussá és pappá. Nagy kegyelem volt nyolc évig a csíksomlyói Szűzanya közelében élni.

2004 óta szervezek zarándoklatokat Európa különböző kegyhelyeire és a Szentföldre. A zarándoklatoknak közösségmegtartó ereje van. Fontosnak tartom mind vallási, mind közösségi életünk számára. Az itt kapott lelki élmények, útmutatások, imádságok meghatározóak megmaradásunk érdekében.

Idézni szeretnék a csíksomlyói kegytemplomról megjelent ismertető füzetből. „A Szűzanya iránti tiszteletében népünk buzgósága láttán nagyon sokan jönnek Máriát köszönteni, tiszteletüket nyilvánítani, előtte imádkozni.” Ha egy hasonlattal akarom szemléltetni a Szűzanya-kegyhelyeket, méhkaptárhoz hasonlítanám. Tudjuk, hogy a méhkaptárban az anya köré gyűlnek a többi méhek. Mi is így jövünk Égi Édesanyánkhoz, Máriához, hogy előtte imádkozzunk, mert Mária mellett mindenki csak imádkozik. Azért megyünk Máriához, hogy mellette, vele és nála imádkozzunk, hogy dicsérjük, hogy kiénekeljük azt a szorítást, azt a keserűséget, ami a lelkünkben felhalmozódott. Pilinszky Jánost szeretném idézni: „Hogy milyen ez a nép, a zarándokhelyek népe? Itt is és most is: bűnök és erények szoronganak egy emberként az ima erejével visszaszerzett közösség realitásában. Ez a válogatás nélküli találkozás, hogy így vagy úgy, de mindenképpen egy test vagyunk Jézusban, ez a kegyhelyek legfőbb vigasztalása.”

A Mária Rádió műsorigazgatójaként is szolgált, illetve állandó önkéntes munkatársa a rádiónak. Hogy emlékszik vissza erre az időszakra?

Amikor Csíksomlyón szolgáltam, autóban utazva keresgéltem a rádióállomások között, és így találtam rá a Mária Rádióra. Először azt kérdeztem: Mi ez? Azóta nem teszem fel így a kérdést, hanem tudom, hogy „egy fénysugár a lelkednek”, hogy „Jézust adja neked”. Annyira megkedveltem, hogy először mint önkéntes műsorszerkesztő elkezdtem a munkát, majd többfelé voltunk rózsafüzért közvetíteni, a rádiót megismertetni, megszerettetni, másfél évig a kaplonyi plébánosság mellett a Mária Rádió műsorigazgatója is voltam. Örömmel és lelkesedéssel végeztem ezt a szolgálatot, nagyszerű munkatársakkal, önkéntesekkel. Most ismét önkéntes munkatársa vagyok a Mária Rádiónak, keddenként a nap katekézisét tartom.

Ha jól tudom, idén ünnepli pappá szentelésének 25 éves jubileumát. Hogyan készül erre, mi az, ami leginkább hálával tölti el, és mik a kérései, vágyai?

Nemcsak a pappá szentelésem, hanem a szerzetesi örökfogadalmam 25 éves jubileumát is ünnepelem, amelyet 1994. szeptember 8-án Benedek Domokos tartományfőnök kezébe tettem le. 1994. november 12-én szentelt pappá Jakubinyi György érsek úr. Akkor a 137. zsoltárból választottam jelmondatot: „Áldom szent nevedet, hűséges szeretetedért.” Nem véletlenül. Ennek igazságát ízlelteti velem Isten gyerekkorom óta. Határhelyzeteknél ezt az igét hozta elém. Gyermekként az ember úgy érzi: lehetőségek sokasága áll előtte. Annyi mindent kezdhet az életével. E lehetőségek között számomra az egyik az volt: ferences pap leszek. Ez vonzott, mert láttam, éreztem: ebben a hivatásban a legnagyobb odaadással is minden nap csak várjuk a csodát, amit valójában Isten tud végezni az emberi szívekben, mert ő a lelkek igazi pásztora. Éreztem, hogy ebben a hivatásban nem én tartom kézben a dolgokat. Az Isten tart a kezében engem! Én ezt elhittem. Azért állok ma itt. És az azóta eltelt években tapasztaltam, hogy így van. Hogy ott, ahol éppen a szolgálati helyem van, az Úr a kezében tart, és örömöm van abban, amit tehetek. „Tudom, kinek hittem.” – Ezt írta Szent Pál apostol Timóteusnak. Tudom, kire bíztam az életemet, kit szolgálok, kire várok. Az után megyek, aki szeretett engem és önmagát adta értem. Ezzel a hálával a szívemben készülök megünnepelni ez év november 16-án szülőfalumban az ezüstmisémet. Vannak, kell hogy legyenek időszakok az ember életében, amikor mérleget készít. Mit csináltam jól? Hol hibáztam? Hol csúsztak ki a dolgok a kezemből? Ezek a hónapok számomra is a számvetés hónapjai. Sokat gondolkodom azon, hogy kitől, mit kaptam. Sok nagyon fontos hely van számomra, ahol sok szép órát töltöttem el kedves emberek között. A számvetésem nagyon felszínes és hézagos lenne, ha kihagynám belőle, hogy ferences szerzetesként, papként mit csináltam jól, mit csinálhattam volna jobban, mit rontottam el. És mivel az ember hiú természetű, azt is megkérdezi magától ilyenkor, hogy marad-e utánam itt valami maradandó. A sok kérdés közül talán ez utóbbi a legnehezebben megválaszolható. Mert milyen maradandó dolgot hagyhat maga után egy pap, ha nem épít templomot vagy nem ír könyvet? Ez a hivatás olyasmi, mint a tanároké, nehezen mérhető az eredménye, hiszen aki a szószéken vagy a katedrán áll, az többnyire beszél, de mint tudjuk, a szó elszáll… Kéréseimet, vágyaimat egy ír áldással szeretném elmondani: „Adjon neked Isten minden viharhoz egy szivárványt, minden könnyhöz egy mosolyt, minden szükséghez egy ígéretet, és minden megpróbáltatásban egy áldást. Minden gondhoz, mit az élet hoz, egy hű barátot, akivel megoszthatod. Minden sóhajhoz egy édes dalt, és minden imára választ.”

A beszélgetés megjelent a Vasárnap január 13-ai lapszámában.
Kérdezett: Serbán Mária

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here