Napsugár, amit nem lehet elfojtani

0
362

Vértesaljai László jezsuitával, a Vatikáni Rádió magyar tagozatának felelős szerkesztőjével hármas – papi, szerzetesi és rádiós – hivatása kibontakozásáról beszélgettünk. A Vasárnap katolikus hetilap számára készült interjú elején a szerzetespap gyermekkori ősélményéről beszélt. A beszélgetés többi része a Vasárnap november 11-ei számában lesz olvasható.

A legjobb „kapu” számunkra az istenközelség megtapasztalásához a gyermekségünk. Jézus maga ezt feltételként szabja meg: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mehettek be az Atya országába”. A Papa házába csak gyerekként lehet belépni. Édesanyám mesélte nekem, de persze én is emlékszem rá, hogy bennünket reggelenként puszilgatással ébresztett fel. Van-e kedvesebb annál, mint amikor az anya arca kedvesen megérinti álomittas gyermekét? Az új nap, a reggel világából az első, ami hozzám jön, az ő Arca, mosolya, derűje, és ahogyan nevünkön szólít bennünket.

Egyébként is, mi mindnyájan úgy leszünk emberré, hogy egy arc fölénk hajol. Gyerekkorunk első évei lényegileg az anyai arc ernyője alatt bontakoznak. Boldog az a gyermek, aki megkapja ezt az anyai arcot. Ebből nem növünk ki, mert ez a szívünk mélyén mindörökké megmarad és ebben az sem számít, hogy fiú-lány, férfi vagy nő vagyunk. Felnőve valójában ezt az eredeti közelséget keressük és adjuk tovább, ki-ki a maga módján. Papként is ebből élek. Ez a kép ott van a lelkem mélyén, az ősképek között: olyan, mint egy sugárzó Nap, amit nem lehet elfojtani, ami előtör belőlünk. Ez a gyermekkori szülői arc – hisz az Apáé is ott volt Anya arca mellett – idővel beváltódik az isteni Arcra anélkül, hogy az törölné a szülőit. Szüleink arcai és az egy Isten arca nagyon összetartoznak. Ebben nem lehet csalódni. Egy gondoskodó anyai arc az Isten arca. Függetlenül attól, hogy milyen egy anyuka, ez a fölé hajló törődés mindenképpen az Istentől jön. A szülők szeretete teljesen érdemtől független: nem (csak) azért szeretjük a szüleinket, mert jók, hanem mert ők a szüleink. Az élet adottság, nem szabad választás. Nem véletlen az sem, hogy mikor születtem, és kiket kaptam szülőkként. Az életben nagyon fontos a gondos ápolás, és ha kell, akkor a megbékélés ezekkel a gyökerekkel. Sokfélék ezek a sorsok, de mindenkinek meg kell találnia a jó viszonyt a saját gyerekkorával, mert úgy lesz önmaga.

Ez az élmény kihat egész életedre, hivatásodra…

A családunkból én könnyen kinőttem, de anélkül, hogy elvesztettem volna őket. Istennek legyen hála, összetartó, jó család vagyunk most is, törődünk egymással, nagyon kötődünk egymáshoz. Mivel ilyen nagy családból jövök, természetes volt számomra, hogy később egy még nagyobb családhoz tartozzam, az egyházhoz, egy plébániához, egy szerzetesi közösséghez, amelyben nem jelent gondot, bár örökké ápolandó feladat, hogy nincsen feleségem, nincsenek saját gyermekeim. Olyasfajta atyaság az enyém – sőt, azt mondom, anyaság is -, mint amilyen a Jézusé, aki magához hívta a gyermekeket. Többször találkoztam azzal, hogy családok, barátok elmondják, hogy szeretnek, de azért egy kicsit sajnálnak is, hogy nincs nekem saját családom. De Jézusnál is azt látjuk, hogy van ebben az életformában egy misztérium, ami egészen rendkívüli. Ő az Anyján túl, nem egyvalaki másé, hanem mindenkié. Szabad a hozzáférés Jézushoz. Nem kell senkinek azzal szembenéznie, hogy valakit kiszorít onnan. Ez nem egy gyakorlati haszonlevűség, hanem Jézus szívének szabadsága, ami minta számunkra. Van tehát egyfajta egyetemes anyaság és egyetemes fiúság is. A papság belépés ebbe a jézusi küldetésbe.

Kérdezett Bereczki Silvia sa

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here