Szeresd Uradat, Istenedet

Évközi 31. vasárnap

0
610
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM 

Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?”
Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.”
Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő vagy véres áldozatnál.”
Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután több kérdést már nem mertek neki föltenni. (Mk 12,28b-34)

Hány beszédet mond el egy pap egy életen át a szeretetről? Hányat hallgat meg egy gyakorló, templomba járó keresztény? Isten tudja. Mégis kérdeznünk kell: Szeretet? Az mi? Bizonyos fokig mindenki ismeri a választ, mert szeretet nélkül nem lehet élni, vagy ha valaki mégis úgy él, az maga a pokol.

„Melyik az első a parancsok közül?” Jézus a kérdező írástudónak a hagyományos választ adja, s mégis egészen újat, mert az Isten iránti szeretet parancsát összekapcsolja a felebaráti szeretet parancsával. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes elmédből és minden erődből. A második így szól: Szeresd embertársadat, mint saját magadat. Ezeknél nincs nagyobb parancs.

Szeretni Istent teljes szívünkből! El lehet-e jutni arra a szintre, hogy az ember szívéből, teljes érzelmi bevetéssel szeresse Istent? A szülő-gyermek, testvér-testvér, a baráti és szerelmi kapcsolatokból tudjuk, hogy mit jelent az érzelmi szeretet, ha az jól működik. Rendkívüli áldozatokra is képesek vagyunk, és bizonyos esetekben akár az életünket is odaadjuk, ha kell. Istennel, aki megfoghatatlan, nem mindenki tud ilyen mély érzelmi kapcsolatot kiépíteni. Gondoljunk csak a templomba járásra, vallásos kötelezettségeinkre, imádságainkra. Elég hiányosak, hézagosak. Előfordulhat, hogy még a papnak sincs kedve templomba menni, ha éppen olyan lelkiállapotban van. Sok szent szenvedett attól, hogy nem mindig érezte ezt a lobogó, égő szeretetet.

Mivel érzelmeink Istennel szemben meggyengülhetnek, akár csődöt is mondhatnak, az elménknek, értelmünknek kell segítségünkre sietnie. Teljes elméből szeretni Istent! Ez nem csak azt jelenti, hogy elmémet istenes dolgokon járatom, keresek, kutatok, tanulok, hogy őt jobban megismerjem, hanem az észszerű hódolatról van szó. Nem a „mindent tudok” és a „mindent jobban tudok” elve szerint élek, hanem belesimulok Isten akaratába. Alázattal, engedelmességgel. Nevezhetjük ezt nyugodtan józan észnek, belátásnak. Sok nagy szentet éppen a józan ész, a belátás vezetett Istenhez.

Botladozhat az értelem is. Fennakadhat bizonyos kérdéseken úgy, hogy alig tud lépéseket tenni. Itt kell bedobni hatványozottan az akaratot. A makacs „csak azért is” parancsát. Ha nem használjuk akaratunkat, az minden nap gyengül, egészen addig, amíg el nem tűnik egészen és vele együtt Isten is az életünkből. Jézustól azt is tudjuk, hogy Istent nem lehet hébe-hóba, félig-meddig szeretni. Iránta való szeretetünkhöz mindháromra: szívre, elmére, akaratra szükség van. Szent Bernát ezt nevezi „bölcsességtől fűszerezett szeretetnek”.

Szent János apostolnál olvassuk, hogy aki azt mondja, szereti Istent, de nem szereti felebarátját, az hazug. Valóban így van. De ki az én felebarátom? Kit lehet annak tekinteni? Nemeshegyi Péter SJ atya azt mondja: „Azt a kérdést nem is szabadna feltenni, hogy ki az én felebarátom. Ellenkezőleg: bárki, aki életutunkat keresztezi és szükségben van, élő felkiáltás: Légy felebarátommá! Segíts rajtam!” Akkor úgy is kérdezhetek, hogy én kinek vagyok a felebarátja? Pilinszky János így fogalmaz: „Felebarátomat szeretni lényegében azt jelenti, hogy létét éppoly valóságnak fogadom el, akár a magamét.”

A felebaráti szeretet kényes kérdés, ugyanis önmagunk helyes szeretetén áll vagy bukik. Ha haragszom önmagamra, lényegében haragszom az egész világra. Ha jön, hogy felpofozzam önmagam, könnyen leosztok egy pofont valakinek, vagy jobb esetben egy rossz szót. Ha önző vagyok, képtelen vagyok arra, hogy Istenhez vagy embertársamhoz közelítsek. Dr. Selye János szerint az önzés „az ellenségeskedés és bosszú csíráit rejti magában”. Akkor mi a helyes megoldás? Az, hogy elfogadom létemet, életemet mint Isten ajándékát. Hálás vagyok értékvoltomért, és ezzel a tisztelettel viszonyulok mindenki létéhez, emberségéhez.

Ha jól értjük és jól is éljük ezeket a parancsokat, eljuthatunk Lisieux-i Kis Szent Teréz tapasztalatára: „Nem bántam meg, hogy kiszolgáltattam magam a Szeretetnek!”

László Áron

Megjelent a Vasárnap november 4-i számában.