Hegedűs Enikő művészettörténész, a gyulafehérvári főegyházmegye egyházművészeti referense. Számtalan kiállítást rendezett, legutóbb a kolozsvári Ars Sacra Claudiopolitana állandó tárlatot. A megnyitót követően az általa szerkesztett Szent László-kötetet mutatták be. Az ez alkalomból készült beszélgetés rövidebb változata megjelent a Vasárnap hetilap 2018/36. lapszámában.
Hogy kerültél ilyen szoros kapcsolatba a művészettel és a művészettörténettel?
Csíkszeredai vagyok, és volt egy óvodástársam, akinek az apukája Márton Árpád festőművész, el-eljött hozzánk. Elemistakoromban Sövér Elek volt rám hatással, abban az időben az 5–8. osztályos ciklusban volt képzőművészeti osztály, délutánonként jártunk foglalkozásra, hetente egy órában volt művészettörténet is, amit ugyan nem nagyon szerettünk, de valamit elcsepegtetett. Azért nem szerettük, mert akkoriban nem voltak képek, a tanár lerajzolta a táblára a kompozíciókat, például a Sziklás Madonnát vagy az Utolsó vacsorát. Egy évharmadban egyszer néztünk albumokat. Középiskolás koromban képzőművészeti osztály nem volt Csíkszeredában, arra pedig nem éreztem indítást, hogy Marosvásárhelyre menjek. Oda csak azok mentek, akik alkotóművésznek készültek. Maradt a biológia–kémia osztály, mert az tűnt „humánusabbnak”, színesebb tárgy volt a matematikánál, a mechanikánál. 1988-ban érettségiztem, és a fordulat adott lehetőséget arra, hogy Magyarországon végezzem az egyetemi tanulmányokat. Ösztöndíjas lehetőséget hirdettek, megnéztem a felvételi tájékoztatóban, milyen szakok vannak, és ezt választottam. 1991-től kezdtem el a tanulmányaimat, Budapesten végeztem az ELTE-n. Azt követően hazajöttem, de itthon nem egészen ezzel foglalkoztam. Egypár órában tanítottam. Később visszamentem Magyarországra, az Örökségvédelmi Hivatalban, az Országos Katolikus Gyűjteményközpontban dolgoztam, és a budavári Nagyboldogasszony-, vagy más nevén Mátyás-templom gyűjteményével dolgoztam. A felújítás előtt ki kellett üríteni a templomot, a műtárgyakat és a liturgikus tárgyakat átköltöztetni. A millennium előtt, 2008-ban hívtak Gyulafehérvárra egy kiállítást rendezni. Ezt követően alkalmaztak az érsekségen. Úgy beszéltük meg, hogy a kiállítást követően is lesz művészettörténeti munka. Azóta itt vagyok, tizedik éve, hogy visszakerültem.
Mit hozol még a gyermekkorodból?
Édesanyám csíkszeredai, édesapám aradi. Aradon a nagynéninek volt egy könyvkereskedése, festményeket is árult, meg hangszereket, kottákat. Nagymamáméknak volt egy kis papírüzletük, kegytárgyboltjuk. Ezeket én már nem láttam, hisz régen államosították, csak az emlékezésekből volt betekintésem ebbe. Szeredában is, ahol a nagynéném férje orvos volt, kapcsolatban volt a kortárs művészekkel, ékszereket rendelt, plaketteket láttam náluk, régebbi és újabb alkotásokat. Ezek a benyomások is segítettek az érdeklődésben. Emlékszem, volt egy kis művészettörténeti könyv, ilyesmihez a 80-as években nem nagyon lehetett hozzáférni. Voltak albumok, de inkább a családi örökségből lehetett ilyen könyvekhez hozzájutni. Mindez segített ebbe az irányba. Emlékszem, ezekben a régebbi albumokban voltak olyan munkák, metszetek, fekete-fehér képek, amelyeken keresztül felismertem egy-egy alkotást. Azt is éreztem folyamatosan, hogy inkább vizuális memóriám van, jobban tudom a képeket, a látottakat társítani, mint a hallottakat.
Milyen érzés számodra egy-egy olyan munka, amikor lényegében „hozzányúlsz” a történelemhez?
Ennek a munkának a legszebb pillanatai, amikor ezek az ereklyék tapinthatóvá válnak. Egészen különleges élmény volt a Mátyás-templomban azt a párnát fogni, amin a Szent Korona volt IV. Károly koronázásakor, de akár egy-egy török kori szablyát is. Gyulafehérváron is különleges élményekben volt részem, folyamatosan tartott a székesegyház felújítása, fel volt állványozva belül, a szentély is, meg lehetett fogni a zárókövet, ami nagyon magasan van, Gábriel arkangyal lábát… 2010-ben ásták ki a most látható székesegyház előtti dóm romjait. Nem mindennapi érzés több mint 1100 éves köveken járni, Márton Áron püspök úr személyes tárgyait megérinteni. Ezek mind olyan élmények, amelyek nagyon különlegesek. Fehérváron sok évfordulót megértünk az elmúlt évek során, ezek mind különleges és szép élmények.
Hogyan jön létre egy kiállítás, mennyire viheted bele saját magadat, az elképzeléseidet?
Mindig érdemes arra figyelni egyrészt, hogy mik az adottságok, másrészt, hogy mit kíván az adott szituáció, melyek a lehetőségek, és kik azok, akik ebben illetékesek, ki a megrendelő, ki az, akivel együtt lehet működni. Aki egy ilyen kiállítást igényel, annak is van elképzelése, vagy várja, hogy én bemutassak egy elképzelést. Az a jobbik eset, amikor folyamatában lehet róla beszélni, ha a helybéli illetékesek is részt vállalnak, ha el tudják mondani az elképzelésüket, mert akkor megszülethet az együttgondolkodás. Ez nem mindig egyszerű. Kolozsváron most az sem volt egyszerű, hogy volt egy kényszerű váltás. Én azt érzem, hogy akkor jó, ha az eredeti elképzelést végig tudjuk vinni. Nehéz, amikor a megrendelő nincs eléggé képben, és jön egy másik ötlettel. A legtöbb esetben az a nehézség, hogy ezek határidős dolgok, és mégis elhúzódnak. Az, hogy időben kinyúlik a munka, ad egy összeszedettséget, jobban át lehet gondolni, körüljárni a témát, és azt is figyelembe kell venni, milyen állapotban vannak a kiállítandó tárgyak. Ugyanakkor a határidő persze feszültséget is okoz, mint Kolozsváron is, ami határeset volt… Nincsenek restaurálva a tárgyak, kérdés volt, így ki lehet-e állítani, meg van a lehetőség egyet kivenni, vannak még olyan tárgyak, amik nagyon érdekesek lennének, viszont nincsenek restaurálva. Ez is szempont, meg az is, hogy kitől lehet kölcsönkérni, milyen időszakra. Korábban az érsekségen a kolléganőm elindított egy fontos felmérést, amelynek eredményeiből lehet tudni, hol milyen tárgyak találhatóak. Az elmúlt tíz év során nagyon megnőtt az igény arra, hogy ezeket megmutassuk. Azelőtt nem volt ennyire tudatos vagy nem volt rá igény, de fontos, mert így a helybéliek is jobban értékelik a saját kincseiket.
Egy-egy kisebb plébánián is lehet kiállítást szervezni?
Igen. Amikor Karcfalván templomfelújítás volt, a tornyot is felújították, azt át lehetett alakítani kis helytörténeti kiállításnak. Brassóban folyamatban van egy hasonló vállalkozás. Petrozsényban is – ott mondjuk tárgyak nem voltak – a templom 125 éves évfordulóján volt egy kiállítás, egy pannósorozat. Budapestről több meghívást kaptunk, a székesegyház régészeti anyagából volt kiállítás a Történeti Múzeumban, az esztergomi Keresztény Múzeumban, illetve ugyancsak a fővárosi történeti múzeumban volt egy örmény kiállítás, amelybe besegítettünk… nagyon szép anyag van az örmény plébániákon. Mintha megnőtt volna erre az igény. Kolozsváron a reformátusoknál, az unitáriusoknál megnyílt az idén egy-egy tárlat. Ezt a kezdeményezést be tudtuk itt is mutatni. Arra is igény van, hogy kortárs műveket állítsanak ki. A történeti anyag rendkívül fontos, ugyanakkor ne feledkezzünk meg a kortárs alkotókról sem.
Közeledik az Ars Sacra Fesztivál, ami Budapestről indult el. Hogyan kapcsolódott be ebbe a gyulafehérvári főegyházmegye és te?
Amikor 2007-ben elindították Budapesten az Ars Sacra kiállítást, ott voltam, ismerem az alapítókat. Nálunk nem annyira főegyházmegyei szinten zajlik, bár támogatja a főegyházmegye is. Küldtek meghívót Magyarországról, viszont szükséges egy-egy személy, aki egy adott helyen megszervezi, elindítja a dolgokat. Nálunk Sabău-Trifu Cristina egyházművész az, aki Kolozsváron tavaly létrehozott egy gyűjteményes kiállítást, az idén is megrendezi. Csíksomlyón 2016-ban az Áradat Egyesülettel indítottuk el, kértünk egyházmegyei támogatást is erre. Civil szervezet egy egész hetes rendezvénye nemcsak képzőművészeti, hanem zenei és irodalmi jellegű is. A meghívottjainkon kívül most jelentkeznek olyan művészek, akik jelezték, szívesen állítanának ki, mert bennük is van igény ebben a témában megmutatkozni.
Művészet és hit. Hogyan kapcsolódik ez össze benned, és a munkád során hogy látod, mit jelent ez a laikus néző számára?
A hit évében tartottam egy előadást a művészetről és a hitről, akkor egy Babits-idézettel próbáltam kifejezni ezt a kérdést, azt a fajta hitet, hogy az égi és a földi világ összefügg, keresnünk kell az összefüggés mai változatát is. Egyházunknak megvannak a hittételei, a vallásgyakorlat megszokott formái, de hogy ez érzéssel megteljen, és a szépet, jót, igazat megmutassa, az kevesek kiváltsága. Úgy érzem, ebben egy hívő művész tud segíteni bennünket, a képi világban hatással legyen az érzéseinkre, egy kicsit tágítsa, lajtorjaként vezessen bennünket. Talán az égi rend és földi világ összefüggése, képpé alakítása, képpé formálása az, amit ma is gyakorolni kellene. A régi korok tárgyaiban érezhető, hogy volt mögötte egy érzés, és a laikus néző számára is átjön, hogy mi az, ami hittel telített, és mi szép ugyan, formás, de valami hiányzik mögüle. A nyugati művészek főleg a reneszánsz után kevésbé itatódtak át ezzel a hitvilággal. Nem véletlen az sem, hogy az ikonfestők böjtöltek, imádkoztak azért, hogy meg tudják jeleníteni a szentet. Ezt nem lehet bármilyen lelkülettel továbbítani. Az a jó, az a szerencsés, amikor olyanokkal találkozunk, akikben a hit élő valóság, és erre rávilágítanak úgy is, hogy nem feltétlenül csak vallásos témákat mutatnak meg komplexebb módon. A művészet a művelődéssel is összefügg: művelés, a földet is megművelik, hogy termést hozzon. Nem szabadna megelégednünk azzal, hogy másolunk 19. századi kis munkákat, képeket, mert így elsilányul a képi világ, és giccsé válik. Az sem mindegy, hogy anyagában mennyire nemes, műanyag vagy természetes anyag, amivel dolgunk van. Ami körülvesz, az tükrözi nekünk, milyen a belső igényünk, igényességünk. Tükrözi azt is, hogy milyen világot teremtünk magunk körül, miben érezzük jól magunkat. Fontos lenne, hogy ez szebb legyen, jobb legyen, igaz legyen, őszintébb legyen.
Van-e kedvenc művészed, korszakod, vagy egy olyan alkotás, amiből töltekezni tudsz?
Változik, ahogy mi is változunk, a lelkiállapotunk is változik. Időnként van a hónap műtárgya, egy-egy időszak műtárgya. A munkám során nem csak egy korszakkal foglalkozom, de a középkor közelebb áll hozzám. Volt olyan szerencsés helyzet, ami ritkán adódik, hogy egy kis faluban, Vágásban előkerült a padlásról egy faszobor a Csíksomlyón meghirdetett Mária-év előtt: ez a kegyszoborral egykorú alkotás. Fantasztikus élmény egy ilyen 500 éves szoborral találkozni, minden kopottsága mellett tudni, milyen értékes. Ez olyan élmény volt, ami felejthetetlen. Az elmúlt év során Szent László nyomában jártunk, az ő ábrázolásait gyűjtöttük egybe. Nagyon sok olyan falkép és szobor van, ami erőteljes érzést közvetít. Ahogyan a csíkszentmihályi falképtöredéken megjelenik az arca vagy a kolozsvári Szépművészeti Múzeum raktárában van még egy nagyméretű barokk Szent László-szobor, ami a szászfenesi templomból került be, és elvitték még Pekingbe is, olyan szép! A megjelenésében és a méretében is az volt számomra az elmúlt időszakban a leghatásosabb alkotás. Vannak a kortársak közt is olyanok, akiknek a munkái több ideig munkálnak bennem. Vinczeffy László sepsiszentgyörgyi festőművésznek volt egy nagyon hatásos egyéni kiállítása a pesti Vigadóban. Xantus Gézának is volt egy tárlata, amiben a Jelenések könyvéből egy kép nagyon megfogott, és sorolhatnék többeket a mostani művészek közül. De nem feltétlenül csak a figuratív alkotások magukkal ragadóak, hisz van, amikor a nonfiguratív is kifejező számomra.
Kérdezett: Serbán Mária
