Az élet kenyere

Évközi 19. vasárnap

0
354
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM:
Abban az időben a zsidók zúgolódni kezdtek Jézus ellen, amiért azt mondta: „Én vagyok az égből alászállott kenyér.” Így érveltek: „Nem, Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát: az égből szálltam alá?” 
Jézus azonban így szólt: „Ne zúgolódjatok egymás között. Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza, – és én feltámasztom az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: Mindnyájan Isten tanítványai lesznek. Mindenki, aki hallgat az Atyára, és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha valaki is látta volna az Atyát, csak aki az Istentől van, az látta az Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van.
Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez az a kenyér, amely az égből szállott alá, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az égből alászállott élő kenyér. Aki a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” (Jn 6,41-51)

Mintha a Kivonulás könyvének lapjait olvasnánk: A zsidók zúgolódni kezdtek Mózes ellen… Itt csupán a név változik, s mégis mekkora különbség… Mózes által a gondviselő mennyei Atya a zsidóknak mennyei kenyeret adott, mannát. Itt Jézus, Isten Fia nyújtja a mennyei kenyeret. S mégis mekkora különbség… Most azonban eljött az ideje a nagy kijelentésnek: „Én vagyok”. A megszaporított kenyér a manna Jézus korabeli változata volt, Isten gondviselésének jele, melyet maga Isten mutatott be fizikailag is megtapasztalható módon, de most a mennyei kenyér több. Sokak ajkára fagy a hamis remény mosolya, midőn Jézus kimondja: „Én vagyok a kenyér, amely titeket táplál”. Túl merész kijelentésnek tűnik azoknak, akik a felszínesség kerítésén képtelenek túltekinteni. Nézik Jézust, József fiát látják benne és megbotránkoznak benne. Szinte kéri őket az Úr, hogy ne zúgolódjanak, hanem pontosan, azért mert ismerik őt, higgyenek neki. Miért nem hisznek neki, amikor sohasem mondott hazugságot, miért nem hisznek a csodáknak, amelyeket véghezvitt? Hiszen máshol ezt mondta az Úr: „ha másért nem, legalább a csodákat látva higgyetek”. Ezt akarja tulajdonképpen Jézus: hogy higgyenek mélyen, feltétlenül, mert még a próféták is róla szóltak, őt várták. Hol van ezen emberekből az a simeoni himnusztöredék, hogy „Most már elbocsáthatsz, Uram, mert láttam a Megváltót, Üdvözítőt”. Most már nyugodtan halok meg, mert láttam az Írást beteljesedni. S a jelenlevők pedig zúgólodnak…

Miért is zúgolódnak? Mert Jézus azt mondta, hogy Ő az égből alászállott kenyér, vagyis akinek eredete mennyei, még akkor is, ha emberi formában élt közöttünk. Jézus megteszi a kijelentést, hogy a konkolyt a búzától elválassza: hadd lám, ki hisz igazán bennem, az Üdvőzítőben. Mert aki hisz, az nem zúgolódik, hanem figyel továbbra is. Meg akarja érteni, mit is mond Jézus. Az Úr pedig háromszor mondja el, hogy ő az égből alászállott, élő kenyér, hiszen a pusztai manna nem garantálta az örök életet, de Jézus igen. Fokozatosan visz közelebb a mennyei valóságokhoz, s ami a leglényegesebb: a mennyei Atya szeretetének világához. Előbb közönséges kenyeret szaporít és közönséges kenyeret nyújt, aztán elmondja, hogy a kenyér ő maga. Most még szavakban fogalmazza meg, előkészíti a talajt a tanítványoknak, vagyis mindazoknak, akik figyelmesen hallgatnak Isten szavára, majd végül az utolsó vacsorán a kijelentő mondat csodává változik, és az Úr immár a kenyérben és borban nyújtja oda önmagát minden korban benne hívő, ráfigyelő tanítványainak. Nekünk is. Arra oktat az Úr, hogy hallgassunk mennyei Atyánkra, tanuljunk tőle, higgyünk benne mint életünk meghatározójában (hiszen ő teremtett s hozzá térünk vissza), és szemléljük, csodáljuk, tiszta lélekkel vegyük magunkhoz az élet kenyerét, Jézust. Mert ő feláldoztatott a világ életéért. Benne visszatükröződik a mennyei Atya számunkra: teremtő jóindulatával, megbocsátó irgalmával, áldozatos szeretetével. Milyen szépen tükrözi ezt a fényt a monstranciában tündöklő imádandó, Urunk a fehér szent ostyában. Milyen jó hinni benne, meghajolva magunkhoz venni vagy csendben dicsőíteni.

Miklós Csaba

Megjelent a Vasárnap augusztus 12-i számában.

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here