A magány és a hívek keresése

Beszélgetés László Rezsővel, Csíkcsicsó újonnan kinevezett plébánosával

0
1848

Augusztus elsejétől Csíkcsicsó plébánosa, de szeptember 1-ig még hivatalosan pálos szerzetes László Rezső, aki három év után tért vissza az egyházmegyés papi szolgálathoz. Az egykor mérnöknek készült egyházfi vallja: a pörgős életvitel mellett is időt kell szakítani Istenre és magunkra.

Székelyszentkirályon született, Gyulafehérváron szentelték pappá, és Csíkszeredában töltötte első öt szolgálati évét. Miért döntött a papi hivatás mellett?

Én mindig matekfej voltam, bennem az volt, ha nagy leszek, mérnök leszek. Ez már korán kialakult bennem, ezért nem is gondolkodtam semmi más lehetőségen. Az idő távlatából úgy látom, hogy a Jóistennek a humora az, hogy én pap lettem. Gyermekként ministráltam ugyan, de nem éreztem késztetést arra, hogy jobban elmélyüljek a hitemben, és végül a középiskola-választás miatt kerültem bele a papi életbe.

Középiskolásként döntött? 

Akkoriban inkább amellett döntöttem, hogy kiszakadjak a szülők fennhatósága alól. Édesapámék mindent megadtak nekem, de a szigor sem maradt el, és kamaszként a magam ura akartam lenni. Akkoriban indult el a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium, és mivel Csíkszereda eléggé messze van Székelyudvarhelytől, oda felvételiztem volna. Ehhez azonban a plébános ajánlása is kellett, aki megkérdezte, hogy ha már katolikus iskolába megyek, miért nem Gyulafehérvárt választom? Az otthonomtól messzebb levő intézményre voksoltam.

Fiatalkori lázadozásból? 

Hát igen. Ott kezdtem megismerni azt, hogy milyenek a papok. Addig is jártam templomba, de nekem az otthoni plébános olyan volt, mint egy „félisten”, akinek mondtam a dicsértesséket mise előtt és után, de emberként nem ismertem. Az első lelkigyakorlatom során tapasztaltam meg, hogy milyen az, amikor civilben beszél hozzám egy atya, érthető, és nem csak egyházi nyelven. Onnantól lett szimpatikus ez az egész.

Felszentelése után tizenegy évvel bevonult a pálos rendbe. Miért? 

Szerettem azt a pörgést, amit az első szolgálati helyemen megtapasztaltam, hiszen Csíkszeredában egy percig sem unatkoztam. De egy idő után úgy éreztem, hogy inkább elmegyek remetének, és akit tényleg érdekel, majd odajön. Mivel az élet, a Jóisten úgy hozta, hogy egyik állomáshelyem Hargitafürdő lett, egyre aktuálisabbá vált ez a kérdés.

Erdélyben csak Hargitafürdőn van pálos kolostor. Emiatt döntött az elvonulás mellett?

Is-is. Kicsit remeteszerű volt ott az élet, és mivel én voltam Har­gi­ta­fürdő első plébánosa, nem egy működő rendszert kellett továbbvinnem, hanem a hívekkel együtt kerestem a Jóisten akaratát. A pálosokkal nagyon jó kapcsolat alakult ki, és mivel tudtam, hogy magyar rend, itthon szolgálhatok Erdélyben, úgy döntöttem, hogy csatlakozom.

Hogyan élte meg a remeteséget?

Szép időszak volt, én hároméves lelkigyakorlatnak nevezném. Jó volt arra, hogy jobban megismerjem önmagamat, a vágyaimat, megtudjam, hogy milyen közösségi lény vagyok, inkább a közösségalkotás, vagy a háttérbevonulás az erősségem.

Kihívás volt alkalmazkodni?

Megszoktam addig, hogy a magam ura vagyok, kialakítottam az életformám, ezért elég sokszor feszültség volt bennem az alkalmazkodás miatt. Mindig együtt voltunk, nemcsak együttműködtünk, de tényleg együtt éltünk. Amiatt is jöttem vissza az egyházmegyés szolgálatba, mert felismertem magamban, sokkal inkább önállóan szeretem megélni az életet. Emellett, a kialakult paphiány is aggasztott. Szentkeresztbányát például tavaly ősztől helyettesítettük, és ott éreztem a jézusi lelkületet: szanaszét a nyáj, tenni akartam valamit. Rájöttem, számomra az a legfontosabb, pásztor legyek az emberek között.

Hogyan fogadták rendtársai a kilépés hírét?

Testvérekként folytatjuk, csak nem lakom köztük. Ők a Hargitán, a csendjükben imádkoznak értem, és nekem ez nagy garancia. Van ahova visszavonuljak, ugyanakkor ahová a Jóisten elhív, ott harcolok, miközben tudom, hogy ők mögöttem állnak. Augusztus 1-től plébános vagyok, de szeptember 1-ig még szerzetes, mert akkor van a felmentésem a fogadalmam alól. Nincsenek ellenérzések, partnerek vagyunk a remetékkel.

Mit jelent a hivatása a szerzetesi tapasztalatok tükrében?

Többletet jelent a hároméves tapasztalat, amelyből egy évet Lengyelországban töltöttem a leśniówi pálos kolostorban, a központi noviciátusban. Ott láttam, mit jelent a közösség, a szervezés, a szokások tisztelete, motivál az, hogy a hagyományos vallásosságot még mindig nagyon szépen meg lehet élni.

Milyen tervei vannak a csíkcsicsói plébániával?

Ha a helyi közösség is együttműködik, generációkénti miséket szeretnék elindítani. A gyerekmise tényleg a gyerekeknek szólna, a nagymise a hagyományokat szeretőket hívná meg, és az esti szentmise az ifjúság nyelvén zajlana. Legfőképpen azt hangsúlyoznám a híveimnek, hogy nagyon sok élet, család csúszik el azon, hogy nem vesszük komolyan az Úr napját. A tíz parancsolat nem sok, de ha azt a keveset betartanánk, akkor szerintem sokkal normálisabb lehetne az életünk közösségként, sőt nemzetként is. Csicsóban arra motiválnám az embereket, hogy a hétből egy napot vonuljanak el, szánják Istenre, magukra és a szűk családra az idejüket, ne a komák és a különböző programok legyenek a középpontban. Remeteéveim alatt megtanultam, hogy mennyire szomjazik a lélek a csendre, hiszen még Isten is megállt, visszavonult a hegyre. Nekünk is kell az időszakos megállás, magány, a szellemi feltöltődés.

Keresztes Bea/Hargita Népe

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here