Isten irgalmában megtelepedni

Évközi 17. vasárnap

0
585
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM:
Abban az időben Jézus átment a Galileai-tengernek, vagyis Tibériás-tavának a túlsó partjára. Nagy tömeg követte, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken végbevitt. Jézus fölment egy hegyre, és ott leült tanítványaival. Közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus fölemelte szemét, és látta, hogy nagy tömeg jön felé, így szólt Fülöphöz: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt pedig azért kérdezte, hogy próbára tegye, mert tudta ő, hogy mit fog tenni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset” – felelte Fülöp. Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi ez ennyinek?”
Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek hát: szám szerint mintegy ötezren voltak csupán a férfiak. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek; ugyanígy (adott) a halból is, amennyit csak akartak. Amikor pedig jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. Amikor pedig az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Ez valóban az a próféta, aki a világba jön.” Mikor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül. (Jn 6,1-15)

 

Valamikor szűk félemberöltőnyi idővel korábban élelmiszerjeggyel mentünk vásárolni. Ilyenkor a kenyérüzletbe is beléptünk, és elég kis, kimért adagú cipóval jöttünk ki a boltból. Arra gondoltunk a nyolcvanas években, milyen jó volt a hetvenes években, amikor bármikor elmehettünk a boltba, és jegy és sor nélkül kaptunk kenyeret. Arról álmodoztunk, hogy vissza fog térni az a világ. Talán egy jobb világban reménykedett a tömeg is, amely Jézust kereste? Főleg miután hallották szavait, meggyógyította betegeiket? Valószínűleg. Talán földi mennyországot is elképzelték, ha a Megváltó lesz a királyuk. Az evangéliumi történet lényege azonban nem ez, nem a földi királyságnak a megteremtése. Azt Isten már megalkotta elképzelése szerint az idők kezdetén: „és Isten látta, hogy mindez jó” – zárul minden teremtési nap beszámolója.

A szeretetből megalkotott tömeget pásztázza végig Jézus: táplálni kellene őket, de oly módon, hogy megértsék: az isteni gondviselés műve a mindennapi falat kenyér. Az Úr az apostolokat is ráveszi, hogy tekintsenek végig az embereken, és ők is gondolkodjanak el: miből lehetne táplálni őket, hogyan lehetne gondoskodni róluk? Munkatársakká próbálja nevelni, hogy együtt keressenek megoldást, még akkor is, ha Mindenható terve már kigondolta a segítés mikéntjét. Az Úr azonban nemcsak az apostolokat avatja be a csodába, hanem a tömeget is, hiszen nem a semmiből teremt, hanem abból az öt cipóból és két halból, mely a nagy tömeg egyik tagjánál, egy fiúnál található. Mintha a felajánlás isteni színjátéka történne a szentmisében… Krisztus Urunk ezután leülteti a tömeget, hadd nyugodjanak meg Isten irgalmának bölcsőjében. Ne kutyafuttában fogyasszák, hanem élvezzék az isteni gondviselés gyümölcsét, majszolják az isteni eledel minden falatját. Hálát ad a kenyérért Megváltónk, majd szétosztja a tömeg nagy családjának a kenyeret. Példát ad, s vajon nem ezt követjük mi is vagy még inkább eleink, akik mielőtt megszelték a kenyeret, keresztet vetettek rá s azután osztotta ki a családfő az ima után a mennyei áldást? A csodás táplálkozás után a maradékra is figyelnek: semmi sem vesz el Isten áldásából: tizenkét kosár telik meg, miután mindenki jóllakik. Szomorú tény látni eldobott, félig elfogyasztott kenyérszeleteket vagy kifliket. Isten áldása koldussá, földönfutóvá, sárba taposottá válik. Inkább csomagoljuk be és fogyasszuk el később. A kenyér Isten és ember közös műve, a Teremtő és a teremtmény munkájának eredménye. Nemcsak az emberi erőfeszítésé, mert Isten áldása nélkül a mindennapi falat nem biztos, hogy az asztalra kerül. Ha azonban hála a Teremtőnek ott van, mondjunk hálát érte és kérjük a mindenható Urat, hogy azoknak is rendelje asztalára, akik nem annyira szerencsések, mint mi.

Maga a Megváltónk is kenyér színébe rejtőzött el, az Oltáriszentségbe. Önmagát adja nekünk. Jézus a mennyország, az angyalok kenyerével táplál minket az eukarisztiában azért, hogy benne megérezzük az isteni gondviselés ízét, örömét. Hálánk jeléül ezért legalább egyszer hetente telepedjünk Krisztus Urunk oltára köré,  és magasztaljuk őt, tegyük meg őt szívünk királyává.

Miklós Csaba

Megjelent a Vasárnap július 29-i számában.

MEGOSZTÁS