Legyen, aki ráér

0
1093
Diákokkal a szakiskolai osztályok nyílt napján

Pakot Géza SJ a szatmári Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum iskolalelkésze. Beszélgetésünk fonala az iskolalelkészség mibenlététől indult, ám gyorsan vált igazán méllyé, s olyan, mindannyiunkat érzékenyen érintő kérdések kerültek elő, mint a fiatalok virtuális élete, a családok elvándorlása, a kiürülő szatmári falvak, a külföldi lét és az identitáskeresés. Az interjú rövid, szerkesztett változata megjelent a Vasárnap hetilap 2018/28-as lapszámában.

Az iskolában

Kezdjük a legelején, mi az, hogy iskolalelkész(ség)? Hogy néz ki egy napod?

Az iskolalelkészi feladatkör az utóbbi huszonöt évben forrta ki magát minden intézményben. Korábban a vallásos iskolákban általában többnyire papok, szerzetesek oktattak, és átadták a lelkiséget, a lelkületet és az egyházi tanítást is azáltal, amit ott tanítottak, vagy ahogyan éltek. Most, mivel az oktatásban kevés egyházi van jelen közvetlenül, ezért több helyen is, így többek között itt, Szatmárnémetiben is próbálkoznak azzal, hogy legyen egy lelkész, aki foglalkozik a diákok lelki életével, a lelki életének a szervezésével, illetve meghallgatja őket. Így a tanügyben lehetőség adódott arra, hogy alkalmazzanak engem mint lelkészt. Korábban már majdnem három évet töltöttem a miskolci jezsuita gimnáziumban, ahol két évet úgymond tanoncként és egy szűk évet iskolalelkészként ténykedtem. Utána folytattam itt, a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumban. Már harmadik éve elmúlt, hogy itt vagyok. Amikor idejöttem, akkor óvodástól az érettségizőkig jártak ide; konkrétan ettől függ az, hogy milyen jellegűek lesznek az iskolalelkészi feladatok. Szatmárnémetiben kb. 700 gyereket érint a tevékenységem, közvetve és közvetlenül, formálisan vagy informálisan, attól függően, hogy milyen programjaim vannak velük.

A foglalkozásaink mind kiegészítő tevékenységek; a plébániákon történnek a szentségkiszolgáltatások, ott van a rendszeres egyházi élete egy fiatalnak – a családjával együtt és később önmagában is.

Nem vállaljuk át például az elsőáldozást vagy a bérmálkozást, úgyhogy ezek mind a plébániákon történnek, oda tartoznak, és az az elsődleges célja az iskolalelkészségnek, hogy visszatérjenek a közösségeikbe, ott legyenek otthon. Az iskola az úgyis átmeneti időszak, kinek négy-nyolc-tizenkét évig tart egyazon intézményben. Egy nagy család vagyunk, de azzal a gondolattal élünk, hogy az egyházat erősítsük ezeknek a fiataloknak a valamivel mélyebb lelki tapasztalatai által.

Liturgikus tevékenységek, lelki napok

Ezek a kiegészítő tevékenységek magukban foglalnak egy liturgikus formát is, főleg évkezdéskor, évzáráskor, nagyobb alkalmakkor. Van négy olyan nagyobb alkalom, az iskola napjai, amikor a Schönberger Jenő püspök is eljön, ő misézik; akkor összegyűlik az egész csapat, kicsitől nagyig, szülők és meghívottak egyaránt ott vannak. Ezen kívül hetente a különböző korcsoportoknak vannak iskolai szentmiséi. Tulajdonképpen a szentmisén való részvétel az egyedüli, amelyik kvázi ütközik a plébániai tevékenységgel, de mégsem ugyanaz, mert a plébánián nem a korosztályával van együtt, hanem mindenkivel, itt meg van egy fiatalokkal tele templom, és másabb ennek a stílusa. Általában, de nem kizárólagosan, ezek gitáros szentmisék, havonta egyszer van orgonás szentmise, úgyhogy azért találkoznak más lelkiségekkel, más zenei irányzatokkal is. Ezek is arra szolgálnak, hogy legyenek igényesek a szentmisében is. Bízunk benne, ha visszatérnek a plébániájukra, ott is hordozzák a képet, az igényt arra, még mit is lehetne megvalósítani azon kívül, amit ott tapasztalnak. Ugyanakkor van lehetőség itt szentgyónásra is, szoktam meghívni kollégákat, akik eljönnek szívesen, és így a fiataloknak plusz egy lehetőséget biztosítunk. Ez is egy formálisabb lehetőség, hogy a lelki életükkel foglalkozzanak.

Úrangyala az iskola kápolnájában

A rendszeres liturgikus eseményeinket kiegészíti az osztályok számára külön-külön, az egyházmegye valamelyik lelkigyakorlatos házában megszervezett lelki nap. Ilyen alkalmakkor kimegyünk Szokondra vagy Erdődhegyre, a napot együtt töltjük imával, keresztúttal, zsolozsmával, szentmisével, megosztásokkal, játékokkal. Ez jó kis tömény nap szokott lenni… Ennek nagy hagyománya van a szatmári egyházmegyében. Ezek jól kiegészítik az osztályoknak is az összeérését, az iskolai programon belül szervezett összerázó hétvégéjüket. Ezen kívül vannak hittanóráim, és vannak spirituálisórák is. Ezek által egy közvetlenebb kapcsolatom is kialakul a diákokkal, akiket tanítok. Ezeken kívül itt lehetőség van a beszélgetésekre, a gyónásokra. Van egy fogadóidőszakom, amit ki szoktam írni, hogy mikor vagyok itt biztosan, mikor jöhet, aki szeretne. Ugyanis nem úgy van, hogy én mindig itt, az irodámban vagyok, sokat mozgok az intézményen belül, az osztályokba is bemegyek szünetben, vagy ha éppen valaki tanár nincs itt, és éppen lyukasórájuk kerekedik, akkor is bemegyek, s ott valamilyen témáról beszélgetünk. Ez a folyamatos jelenlét reggel 8-tól eltart körülbelül délután 1-2 óráig. Hétfőtől péntekig nagyjából ez a programom, jövök ide, kezdem itt az iskolai időt, aztán esténként megyek a Szent Alajos-bentlakásba, ott is van szentmise, ott is van lehetőség beszélgetni.

Legyen, aki ráér

Azt hiszem, hogy az iskolalelkész jelenléte karaktertől, életkortól is függ, meg hogy mennyire tud a gyerekek nyelvén beszélni. Az iskolalelkészségnek sok hozadéka van, mert a gyerekek közvetlenebbül tapasztalnak egy papot, és bizalom alakulhat ki. Persze néha népszerűtlenséggel is jár, mert a lelki napok például azok a programok meg a kápolna az a hely, ahol mobiltelefont nem szabad használni. Manapság a gyereknek az annyira hozzátartozik az életéhez, hogy nehéz elvenni tőlük, és ilyenkor megküzdenek azért, hogy mégis megtarthassák. Ezeket a konfliktusokat is fel kell vállalni…

Azt gondolom, hogy nagyon is szükséges lenne minden iskolában, hogy legyen olyan ember, aki ráér.

Látom a kollégákat, főképp a második félév milyen sűrű, nagyon fölpörög minden, s versenyekre, ide-oda kell vinni a gyerekeket, sőt a gyermeknek is ezerfelé van a feje… Ebből pedig konfliktusok szoktak adódni. Fontos akkor köztük lenni, s valahogyan segíteni azt, hogy egymással találják meg a kapcsolatot, a közös hangot. Én nagyon élvezem ezt, közöttük lenni, haladni…

Nem beszélve azokról az esetekről, amikor valamelyik gyerek elveszíti a szülejét. Ezek olyan helyzetek, ahol sokszor órákig, hetekig vagy hónapokig történik a beszélgetés, a rendszeres találkozás. Minél kisebb a gyerek, annál könnyebb ezt kivitelezni, a nagyobbak már inkább bezárkóznak. De néha van olyan is, amikor egy-egy lelki napon jön fel a probléma, amiről én nem is tudok, mert régen történt, és a gyermek nem mer senkivel beszélni, vagy épp erről nem is akar senkinek semmit mondani, mert szégyelli a helyzetét. Valahogy az van a köztudatban, vagy a gyermek gondolatai között, hogy a veszteség a gyengeség jele, és azt nem jó fölvállalni, hogy valami „nincs rendben” az életemben. Így pedig kialakul egy betokosodás, egy páncél… A folyamat beindulását segíti a jelenlét, hogy egyszerűen megpiszkálódnak egy kicsit…

„Spiri atya, aláírná?”

Az iskolalelkész feladatköre nincs alárendelve az intézményben, de mégis minden közös megegyezéssel történik. Ha bármilyen liturgikus vagy olyan, az intézményt érintő esemény van, amelynek van vallásos vetülete, azt meg kell szervezni, az pedig mindig a helyi vezetéssel való egyeztetést is jelenti. Vagy össze kell hangolni, hogy az intézmény életében helyet kapjon a lelki élet is. Én szeretek így dolgozni, hogy kvázi nem főnököm, de mégis főnököm az igazgató – olyan szempontból értve, hogy ő dönt az intézményes dolgokban, vagyis ő dönti el, mikor legyen valami, én pedig a tartalmi részéért felelek. Ezek a megbeszélések nagyon hatékonyak, lényegre törőek. Mivel családos ember az igazgató, az aligazgató és a nevelési igazgató is, nincsen olyan, mint ha szerzetesek lennénk, elkezdenénk valamiről beszélni, és éjfélkor még mindig beszélnénk, mert itt bizony négy órakor szólnak, hogy a gyerek még mindig ott van, a tanító néni ott kerülgeti, vajon mit csináljon vele… A kollégák élete az én életemet is segíti, intézni kell az ügyeket, haladni kell.

Ez amúgy ilyen sajátos felállás, nem minden pap rajong azért, hogy olyan beosztásban legyen, ahol nem ő a döntő a dolgokban. Én úgy láttam, mert voltam olyan beosztásban is, ahol én voltam a döntő, hogy az túlságosan szétzilálja a papi szolgálatból a papot magát, ha építeni kell, számlákat kell intézni, beosztottakkal kell foglalkozni… az bizony elviszi azt a fajta szabadságot, amit most élhetek: bejövök az intézménybe, és a kapusnak a fizetése, vagy az, hogy a számla a hónap végén ki legyen fizetve, vagy az, hogy ki fogja fölmosni a folyosót, mind nem tartozik rám; én foglalkozhatok a papi szolgálattal. Úgyhogy igazából egy papnak ez így földi paradicsom, a mennyországnak az előkapuja.

Beszédtémák

Mondtad, hogy be szoktál menni órákra, ahol vagy te hozol témát, vagy a gyerekek. Az érdekelne, vajon milyen témákat mernek vagy szoktak előhozni?

Elsőre inkább hallgatnak, semmit nem hoznak, hacsak nincsen köztük olyan, akinek eléggé szabad a szája. A találkozásainknak amúgy két típusa van, van a formális óra, amelyet én tartok, jegyet adok, annak megvan a hivatalos menete, de abban is vannak témák, amelyekre kitérünk, mert jönnek a kérdések. A másik típusú órákon a beszélgetések sokszor kapcsolódnak ahhoz, amit tőlem hallanak akár a prédikációban, akár valamelyik általam készített kisebb videóban. Néha én hozok be témát, és akkor, amire harapnak, arról beszélgetünk. Most például legutóbbi pikánsabb témánk az volt a 11–12. osztályokban, hogy megbeszélik-e otthon a szüleikkel, ha pornográfiát néznek. Mondtam, hogy meg kell beszélni velük, mert ha nem, eltávolodnak a szüleiktől, pedig a szülők a gyermek „szakértői” ebben a kérdésben is. Sokat beszélgetünk az egészséges életmódról, próbáljuk közösen tudatosítani, hogy ha valamit megeszünk, megiszunk, az hatással van az életünkre. Aztán sokszor érdekli őket az „egzotikus” külföld, mivel néha szóba kerül, hogy beszélek hat nyelven, és éltem öt olyan országban, ahol ezek valamelyike az anyanyelv, s néha ez szokott fölvillanni, hogy milyen itt, vagy ott mit csinálnak az emberek. Megmozdul bennük is valami azzal kapcsolatban, hogy merre tovább, itt maradjanak vagy elmenjenek… Aztán párkapcsolati témák is előjönnek, olyanok, amelyek lány-fiú kapcsolatról szólnak, ezek is megfogalmazódnak kisebb csoportokban. Szoktam a fiúkat vagy a lányokat tanítani, hogyan udvaroljanak egymásnak. Van, aki ezt magától megtalálja, nincsen gondja, de nagyon sokuknak ebben a generációban gondja van. Problémájuk van azzal, hogy a másik emberrel mit kezdjenek, mert gyakran ők is bent élnek egy másik, a képernyő jelentette világban, ahol eléggé könnyen lehet látni dolgokat, meg másodlagosan megtapasztalni, de nem olyan mint amikor ott van egy másik ember, és a gombnyomás helyett valami más kellene. Azt a lépést, ami segítene leküzdeni a távolságot, már nem merik megtenni egy élő emberrel, s akkor jönnek a kifordított változatok, hogy egymással csipkelődnek, vagy rejtegetik egymásnak a tolltartóját, mobiltelefonját vagy golyóstollát, és így próbálnak kapcsolatba kerülni egymással. Sokféle téma így jön elő, én sokszor provokálom így őket, hogy azért mozogjanak a témáik.

Az egzotikus világ és az itthon

Az előbb említetted, az „egzotikus világ” tapasztalata érdekesnek bizonyul a diákok körében. Be lehet, vagy inkább be tudod úgy behozni, hogy ne legyen elköltözésre csábító?

Az én személyiségformálódásomban az játszotta az egyik legnagyobb szerepet, hogy annyiféle nyelven tanultam és annyi kultúrában éltem. Ez tett olyanná, amilyen vagyok. Mindenki olyan, amilyen, és onnét lehet indulni, amilyen ő – ez az ignáci lelkiségben is alapvető megközelítés. Tehát ilyen szempontból eleve adott nekem, hogyan álljak hozzá az emberekhez. A másik fontos szempontom az, hogy amit mondok, az úgy próbálom megfogalmazni, hogy visszafogott legyek annyira, hogy ne biztassam feltétlenül csak arra a fiatalokat, hogy elmenjenek.

Arra törekszem, hogy inkább megértsék, hogy jó, ha mennek és tapasztalatot szereznek, de azért jó itthon, és igazából a kettő az együtt jó.

Legyen otthonunk és hazájuk, mert azt tapasztaltam, hogy hazátlanul élni egy másik kultúrában, hiányokat tartogat – még akkor is, ha valaki „csak” Magyarországra megy… A kultúrák és nyelvek kapcsán bejönnek olyan témák, hogy milyen is egy chilei indián közösséggel élni vagy Londonban, a teljesen fekete negyedben lenni… vagy egyszerűen a hajléktalanokkal végzett külföldi munkákról kérdeznek. Fontosnak tartom, hogy lássák, bizony ott is vannak szegények, akármilyen gazdagnak is tudjuk az adott országot. Ezek olyan tapasztalatok, amelyek egzotikumként érdeklik őket, és rácsodálkoznak dolgokra, és ezeken a tapasztalatokon keresztül lehet kommunikálni velük… Legtöbbször arra csodálkoznak rá, hogy hat nyelven beszélek, persze, nem tudják, mit jelent ez, csak jó lenne nekik is. Picit olyannak tűnhet, mint valami csillogó dolog, de hogy ez tényleg mekkora öröm az embernek, nem tudják még, s azt sem, mekkora felszabadultság, ha a világban úgy járhatok, hogy kvázi mindenhez hozzá tudok szólni, ha éppen akarok. Nem bezárt a világ, hanem nyitott mindenre, és ez öröm.

Úrangyala az iskola kápolnájában

Amióta úton vagyunk, minden egyes beszélgetésben előjött az elmenés-maradás témája. Szerinted vannak olyanok, akik végeredményben önmagukat keresik és ezért, míg mások csak az anyagiak keresése miatt mennek el? Vagy ez összekapcsolódik?

Valószínűleg, a kettő teljesen együtt jár. Amit teszünk, vagy amiben élünk, az meghatároz minket. Úgyhogy aki itt nem találta meg magát, vagy nem is keresi itt magát, az nemcsak az anyagiakat miatt költözik el, hanem saját magát is keresi egy más helyen. Aki itt(hon) megtalálta magát, annak éppen annyi anyagi jön ki, hogy abból meg tud lenni valahogy. Azért azt is látni lehet, hogy ez a két keresés főképp a fiataloknál nagyon együtt van, gyakorta már el sem kezdik itt… Persze, van, aki akkor megy el, amikor már családja van, és akkor dönt így. Tegnap beszélgettem egy nővérrel, aki Batizon tanít. Azt mondja, hogy az elmúlt évben legalább negyven család ment el onnan. És ez, akárcsak számos másik itt, Szatmárban, erős, gazdag falu volt. Rengeteg kiürült falu van itt, nagy templomokkal, és itt hagyták a történelmüket, úgymond. Nekem az egész elmenetelből, azok a mozzanatok a nagyon megfogóak, hogy itt hagyják a templomot és a temetőt. Az identitásukban valami az embereknek megszakad, mert ezek voltak a legszentebb helyei az életüknek, a templomot és a nagyapa-nagyanya vagy a szülő sírját nem tudják magukkal vinni. Ezért külföldön az új identitás kiépítése hosszú időbe telik. Szakadás keletkezik, és inkább identitásprobléma van itt, nem a pénz az „ellenfél”.

Gyökérmetszés

Itt utóbbi napokban beszéltünk többet arról, hogy a szülők közül sokan már jó ideje román iskolába íratják a gyereküket. Most azokból – ismerek felnőtteket is, akik már így vannak –, nyilván sem román nem lesz, sem magyar. Ez a folyamat pedig régóta zajlik, és ennek nyomán nincsen meg a közös kincstár, a mondókáktól kezdve a meséken át minden hiányzik, mert ő nem tanulta, nem az övé, nem köti ide annyira… Nekik már sokkal egyszerűbb lesz a sírtól és a templomtól megszabadulni, elmenni külföldre, mert itt egyik közösség sem vonzza annyira, hogy ő oda akarjon tartozni. Persze ilyen esetben egy felnőtt el tudja dönteni, akar-e valahová tartozni, és arra rádolgozik, mert rá kell dolgoznia. Hasonlít arra, amikor felnőttként megtérnek az emberek. De nagyon sok ilyen fiatalunk és fiatal családunk van…

Ezekben a sváb falvakban valakit megfizetnek azért, hogy a templomot takarítsa, rendbe tartsa, és a temetőt is, persze. Visszajárnak új hazájukból még ide. Tulajdonképpen az otthonuk még mindig itt van, mert ott nyilván nem fogják magukat megtalálni, csak talán a következő generáció, amelynek tagjai beolvadnak az új közegbe. Azt is megfigyeltem a mindenütt élésemben, hogy mindegy, melyik országban vagyunk, pont ugyanazok a gondok vannak. Nyáron Kanadában voltam egy hónapot helyettesíteni, és az emberek ugyanúgy problémákkal vannak tele, mint itt. Itt szokták mondani, „igen, de ott több pénz van”. Több pénz van, de a probléma ugyanannyi.

Egy Kusturica-filmben azt mondja Dadan: „ha nem tudod megoldani pénzzel, oldd meg több pénzzel!” De a valós életben nem így megy.

Nem tudják megoldani a több pénzzel sem a problémájukat, hanem a kis borsószemből annyi lesz nekik, mint nekünk a medvéből. Ugyanúgy problémáznak, ugyanúgy stresszelnek, és ehhez mind hozzájárul, hogy ezek a megpihenési pontok – a templom vagy az ősök sírja – hiányoznak, ahol meg tudnának nyugodni.

Persze nehéz helyzetben van a mostani generáció, mert ilyen könnyen lecserélős, kidobós világ van, állandóan egyet veszünk, a másikat adjuk, nincsen már olyan, hogy egy eszköz generációkat szolgáljon ki, hanem úgy tűnik, hogy mindent lehet váltani és cserélni.

Szentmisére készülve

Nyelvek és kultúrák

Említetted a nyelveket. A hat nyelv közül van-e a kedvenced, vagy melyik inkább a tiéd, amelyiken a legjobban kommunikálsz? Persze, a magyaron kívül!

A magyart is megtanultam párszor… A nyelvtudás vagy a nyelvek használata elsősorban a kommunikációkészségről szól. Akármelyik nyelven szívesen beszélek, ha olyan emberrel találkozom, aki szívesen szóba áll velem. Persze azért van a nyelvtudásomnak is egy szintje, amely attól függ, melyikkel mennyit tudtam foglalkozni, mert például Londonban négy évet éltem, Párizsban csak kettőt, spanyol nyelvterületen egyet. Illetve nem ugyanolyan dolgokkal foglalkoztam ezeken a helyeken. Míg Londonban mi főztünk magunkra, és megtanultam a konyhában lévő eszközöknek a neveit, aközben Párizsban nem főztünk magunknak, de én voltam a bicikliszerelésért a felelős, és voltunk harmincöten a közösségben… így ott a biciklialkatrészek nevét tanultam meg jobban. Ezek a nyelvtudásom sajátosságai. Mindenik nyelvet megszerettem. Nekem ezek a hobbijaim, ezeken hallgatom a híreket. Minden népnek más és más rálátása van a világra, másképpen látják és mutatják be ezeket (bár a média jelentős része ugyanabban a kézben van mindenütt, és azért a felhangokat ki lehet hallani belőle). Ezek a kultúrák segítenek bizonyos értelemben felnőni is, hisz más emberré válunk általuk, amikor például megtanuljuk a nyelvüket és gesztikulálunk…

Új nyelv a láthatáron

Már megvan az új projektem, az arab betűket nézegetem. A spanyolt egy hónap alatt tanultam meg úgy, hogy nagyon nehéz volt. De amikor már pár nyelv az ember tarsolyában van, akkor az agy sokkal hatékonyabban dolgozik az új nyelv elsajátításával. Abban bízok, hátha ennyi nyelv után egy egészen mást is meg tudok tanulni.

Még nem döntöttem el, hogy írni-olvasni tanuljak meg először vagy beszélni.

Más nyelveknél könnyebb az írást, olvasást és a beszédet összekapcsolni, mert úgy jön egyből, hogy el tudjuk olvasni a szót, ha még nem is értünk abból semmit, de vizuálisan akkor is kapcsolódik a dolog. Itt azért egyelőre nem működhet még ez. Gondolkodtam, milyen nyelv lenne jó, de végül is 250 millióan beszélik különböző dialektusokban az arabot, nem lehet haszontalan ismerni ezt. Az iskolában mindig mondom, én is tanulok, tanuljatok ti is. Tanulok folyamatosan, de nem csak nyelvet. Amióta iskolába járok, elkezdtem fejenállást gyakorolni, pedig azelőtt, tornaórákon azt hittem, hogy én nem tudom megcsinálni. Fittebbnek kell lenni itt, a fiatalok között. Ha azt mondom, hát hogy nézel ki, ők is megkérdezik ugyanezt… De jó itthon lenni, nem vagyok én szatmári vagy partiumi, de azért mégis jobb a határ innenső oldalán lenni. A másik oldalán is sok jó tapasztalatom volt természetesen, sokat éltem Magyarországon… Úgy látom, hogy a jövőnk attól függ, hol akarunk lenni, hol akarunk valamit csinálni.

A szatmári Caritas jótékonysági gyaloglásán

Kövek és lelkek

Nemrégiben olvastam egy ferences atyának a gondolatát a templomrombolások kapcsán, ő azt írta, nagyon úgy tűnik, a kövek miatt jobban aggódunk, mint a lelkek miatt, pedig a Szentlélek templom mégiscsak az ember.

Összekapcsolódik a lelkekkel és a kövekkel való törődés, azt gondolom. Most például a magyar kormány hatalmas összegekkel támogat határon inneni projekteket is. Ők is akarnák a lelkeket megtartani, gondolom, azaz hogy legyenek magyar óvodák vagy egyéb oktatási intézmények. Tágabb keretbe helyezve pedig épp a lelkekkel való foglalkozás kárára is mehet ez, mert ha odaadnak például egy plébánosnak kétmillió eurót, hogy építsen ebből egy óvodát, akkor – mivel itt nem alakult ki az egyháznak az a szerkezete, hogy legyen egy olyan csapat ott, akik szakavatottan tudnak ezzel a pénzzel mit kezdeni – az egész a pap nyakába szakad. Van egy ilyen oldala ennek. Persze, hozzákezd és építő pappá változik, ami bizony szép dolog, de akkor közben szétzilálódik a közösség – sokszor ez a másik nehézség ezekkel az új „köves” dolgokkal. A régi „köves” dolgokkal pedig nyilván más, például hogy a formákhoz meg a régi helyekhez, épületekhez való ragaszkodásban van-e valami lelkiség, ami minket ott tart? De a kettő egymást nem födi. Azt látom inkább, hogy ma itt a papságot nagyon leterhelik az anyagi, adminisztratív kérdések, és sok esetben nem értenek hozzá, vagy túlságosan is értenek hozzá, és akkor erre állnak rá, vagy tényleg oda vannak szorítva az „intézésébe”, és nincsen meg az a felszabadultságuk, hogy valaki szakember ezt vigye. Németországban van próbálkozás arra, hogy minél több pasztorálasszisztens legyen, s a papok foglalkoznak mással, a dolgukkal. Mert az egyházi javak a megmaradásnak pillérei lehetnek, ha azokat jól tudjuk használni. Azért tudunk itt is iskolát működtetni, mert ezt megépítették korábban, most belakjuk jó lélekkel.
Látok itt is felújított kastélyokat vagy régi, patinás épületeket, amint ott állnak üresen, rengeteg pénzt belefektettek, de nincs, amivel belakni. Hiába ment bele energia, pénz és idő, nincsen hozadéka most, lehet, hogy majd valamikor lesz… De ilyen szempontból sok a siránkozás a kövek körül.

Azt gondolom, az van, hogy amikor a népünk iránti szolidaritás kialakul bennünk, akkor van élet.

Nekünk abból származik az életünk, ha van valami, ami nemes bennünk, és azt megosztjuk elsősorban a sajátjainkkal, mert az az elsődleges kötelességünk, és aztán utána adunk a többieknek is. Szent Ignác is így tanítja, hogy ha egyformák a szükségek, akkor elsősorban a saját családunk felé kell megtegyük azt, ami szükségesnek látszik, de amikor már megvan nekik, akkor kötelességünk másokon is segítenünk.

Pap a (közösségi) médiában

Megütötte a fülem, hogy videókat készítesz, s láttam, hogy facebookozol is. Miért tartod fontosnak az interneten, a közösségi portálokon való jelenlétedet?

A médiában való jelenlét (bizonyos mértékű) hatékonysága már régi történet mindenkinek…

Azért nem mindenkinek egyértelmű ez így.

Persze, sőt valószínű, hogy nem is mindenkinek való a (közösségi) médiával való foglalkozás. Én úgy látom, például belső körben is a kommunikációra ez jó lehetőség, és összhangba tudom hozni a Szent Ignác-i lelkiséggel, amelyet mint jezsuita én is élek. Mert miről van szó? Az ignáci lelkiségben is nagyon fontos tevékenység, ha valami történt velem, azzal foglalkozzak a napi visszatekintésben este vagy délben, s megfogalmazzam, mi az, ami megérintett, hol volt jelen Isten, vagy hol volt jelen valami más. Fontos a visszanézés és ugyanakkor a valakivel való megosztás is, mert egy-egy dolog több szűrön áthaladva érik be, könnyebb felismerni ugyanis így, hogy mi is történt velem ott, abban a találkozásban. Úgy gondolom, hogy ezek a misékről készült képek, hangfelvételek, sőt egy-egy megjegyzés is nagyon jó eszköze lehet annak, hogy eszembe jusson, mi is történt ma vagy korábban, ebben a gyors világban, amikor úgy elszalad minden… A közösségi média is lehet olyan, hogy csak egyetlen kattintást „ér meg”, de mégis valami visszavillan abból a lelki napból, abból a templomi eseményből, abból a közösségi élményből, ami történt.

Ilyen szempontból elsődlegesnek tartom az effajta jelenlétet, hogy az emlékezés, felidézés által újból életté válhasson az a történés.

Nyilván, ha médiaszakember lennék, odafigyelnék a képbeállításra vagy éppen a beszéd még jobb megformáltságára, de itt elsősorban arról van szó, hogy a nézőt vagy hallgatót megszólítsam. Azt láttam ugyanis a médiával komolyabban foglalkozó papoktól vagy éppen püspöktől, hogy egy-egy ilyen tartalom iránymutató lehet annak, aki ott él az interneten. S akárhogy is, de ma már ott élnek az emberek inkább. Ha pedig rákattint valaki a videóra, meghallgatja valakinek a véleményét, egészen másképpen néz esetleg a másik emberre vagy egy filmre, vagy egy történésre. Én a médiában való jelenlétet két szempontból is fontosnak tartom: a már említett visszatekintés az egyik, és az előre nézés a másik. Most már jó tizen éve foglalkozom folyamatosan ezzel is, és mindig volt hozadéka, láttam, tapasztaltam, hogy a közösségformálásban, építésében ez igenis pozitív eszköz.

Kérdezett: Dénes Gabriella és Serbán Mária

MEGOSZTÁS