Legnagyobb kincsem, örökségem a hit

0
5563

Kovács Sándor kolozsvári főesperes váratlan halála után minden a nyakába szakadt, és bár már néhány éve káplán volt, a kolozsvári hívek ismerték, meg tudta lepni őket. Elsősorban azzal, ahogy minden korosztállyal szót ért. Aztán azzal, amilyen lendülettel végzi a sokrétű munkát. A sok adminisztráció mellett maradt energiája különlegessé, egyedivé varázsolni az ünnepeket, többek között az úrnapi körmenetet. Veres Steliant kérdeztük papi hivatásáról és az elmúlt fél évről. Az interjú rövid, szerkesztett változata megjelent a Vasárnap hetilap 2018/29. lapszámában.

Már ministráló kisfiú éned is pap szeretett volna lenni? Milyen út vezetett a szentelésedig?

Első osztályosként elvittek ministrálni, mondván már itt az ideje. Mivel nem tudtam igazából, mit és hogyan kell csinálni, első alkalommal kacagtam meg játszottam a társaimmal, és szentmise után szidásban részesültem. Aztán megértettem, hogy a ministrálás komoly dolog. Még akkor nem fogalmazódott meg bennem, hogy pap leszek. Én gyermekkorom óta vasárnapról vasárnapra ott voltam a templomban, elsőáldozó voltam, ministráltam. Az elsőáldozás maradandó élmény volt számomra. László Áron, a mostani maroshévízi plébános volt a felkészítőm. Most is élő bennem az a találkozás, az a szentmise, amikor először áldoztunk. Akkor megindult a hivatásom szikrája. Nyolcadik osztályos voltam, amikor felkértek, hogy olvassam én a szentleckét. Később az egyik akkori káplán többször tette fel a kérdést a hittanórán: ugye, Steli, te pap leszel? Az elején mérgelődtem, hogy miért épp engem kérdez. De a kérdés maga gondolkodásra késztetett, és lassan-lassan megfogalmazódott bennem az igen. Az elején nem mondtam senkinek semmit, de amikor tizenkettedikes koromban sokan kérdezgették, hogy hova megyek továbbtanulni, akkor már beismertem, hogy pap szeretnék lenni. Jólesett, amikor több személytől azt hallottam: mi már gondoltuk ezt. A szüleim nagyon nyitottan fogadták a hírt, emlékszem, édesapám próbálta magyarázni, hogy legyen tiszta számomra, mivel is jár a papság. Következett a hét év teológia, amely nehéz volt, de ha visszagondolok, akkor szép is.

Milyen papi jelmondatot választottál, és miért éppen azt?

A jelmondatomat a Korintusiakhoz írt első levélből választottam: „Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok…” (1Kor 15,10) Isten kegyelméből vagyunk, akik vagyunk, ez egyre jobban tudatosult bennem a szemináriumi évek folyamán, és most is ugyanúgy látom ezt. Nem az a fontos, hogy mik vagyunk, hanem az Isten bennünk élő, kiteljesítő szeretete. Tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok tökéletes, de törekednem kell a tökéletességre az ő szent kegyelme által. Pál amikor ezeket a szavakat írja nem arra gondol, hogy ő az utolsó vagy a legkisebb, nem is arra, hogy mennyire jó, hanem Istenre gondol. És így az ő szeretetére is. Isten már régóta munkálkodik benne és általa. És ez átalakítja őt. Egyre inkább önmagává.

Azt hiszem, nem titkolni való a csángó származásod. Mit tartasz a legnagyobb kincsnek ebből az örökségből?

Nem, nem titkolni való, hogy a szüleim a Bákó melletti Lujzikalagorban születtek. 1977-ben költöztek Petrozsénybe, pontosabban Aninószára, ahol édesapám nyugdíjazásáig bányászként dolgozott. Ha visszagondolok nagyszüleimre, tudom, hogy a legnagyobb kincs, amit örökségként kaptam, az a hit. Vakációban gyakran mentünk hozzájuk, és ott találkoztam először a családban végzett imával, hiszen lefekvés előtt elmondtuk a rózsafüzért és az esti imát, reggel pedig úgy kezdtük a napot, hogy kértük Isten segítségét. Gyermekként újdonság volt számomra az is, hogy mindig mindent Istennek köszöntek először, és ott tapasztaltam meg az isteni gondviselésre való erős ráhagyatkozást. Az is élmény marad számomra, hogy a székesegyház méretű nagytemplom mindig megtelt emberekkel, és a csodálatos énekükkel betöltötték az Isten házát. Akkor jöttem rá, hogy ez egy erős közösség, és hogy ebből a közösségből származom én is.

Az ének, éneklés szeretete vajon a gyökereidhez nyúlik vissza?

Soha nem gondoltam erre, de ahogy most így kérdezed, rájövök, hogy szüleim is szeretnek énekelni, tehát a családból kaptam az éneklés szeretetét. Általános iskolásként mindig benne voltam a kórusban, és ha kellett, a karácsonyi pásztorjátékba vagy akármilyen tevékenységbe besegítettem énekléssel.

Magyarul a teológián tanultál meg igazán. Mennyire volt nehéz – ilyen szempontból – a gyulafehérvári hat év?

A szemináriumba való belépés előtt bérmálás volt a városunkban. Akkor édesanyám megállította a püspököt, Tamás Józsefet, és elmondta neki, hogy a fia, aki ugyan nem tud magyarul, szeretne szemináriumba menni. A püspök azonban azt mondta, hogy semmi gond nem lesz ezzel, menjek nyugodtan, mert ott majd megtanulok. Ez bátorítást adott. Gyulafehérváron minden héten volt két alkalom, amikor Király Laci bácsival, a nagyenyedi tanár úrral tanultuk a magyar nyelvet. Ő nagyon jó tanár, végtelenül jó ember, megszerettette velünk a magyar nyelvet. Személy szerint nem jelentett valódi nehézséget az elsajátítása. Éjjel-nappal ott voltam az évfolyamtársaimmal, ez segített abban, hogy gyorsabban tudjam megtanulni.

Nem is olyan rég ünnepeltük pappá szentelésed tizedik évfordulóját. Mi volt a legszebb ebben a tíz évben, ugyanakkor mi volt a legnehezebb?

Úgy sikerült, hogy épp Kolozsváron tartottuk papszentelésünk 10. évfordulóját. Jó volt visszatekinteni együtt az évfolyamtársakkal az elmúlt évtizedre. Volt egy hosszú beszélgetésünk, amikor mindenki elmesélte az élményeit és kudarcait, és együtt tudtunk előre tekinteni. A legszebb élményeim közé tartozik az emberekkel való foglalkozás, és az emberek életében működő isteni kegyelem megtapasztalása. Habár nem történik gyakran, de az is a legszebb élményeim közé tartozik, amikor emberek visszajeleznek, hogy amit mondtam vagy tettem, igazi segítség volt számunkra, és haladtak lelki életükben. A legnehezebb pedig az, amikor nem tudtam átadni az örömhír üzenetét vagy nem tudtam megértetni azt az emberekkel. Egyszerűen hálás vagyok az elmúlt tíz évért, mert ebben az időszakban megtapasztaltam az isteni gondviselést és az isteni kegyelem csodálatos működését a saját és mások életében.

Több nyelvet beszélsz, de nem feltétlenül tanfolyamok gyümölcseként. Szerintem neked van ehhez valami különleges érzéked.

Beszéltünk arról, hogy jó a zenei hallásom. Én gondolom, hogy ebből adódik a nyelvek szeretete. Ehhez az is hozzátartozik, hogy Zsil völgyében, ahol nevelkedtem, mindenféle nyelvű és nemzetiségű ember él.

A piarista templomban az olasz közösség pasztorálását végzed, de tartotok angol és francia nyelven is szentmisét. Miben másak ezek a liturgiák, a hívek? Mennyire érzik magukat otthon Kolozsváron?

Az olasz közösség egyre nagyobb lett itt, Kolozsváron, így megszületett az igény, hogy legyen olasz nyelvű szentmiséjük. Hat éve indult, én pedig öt éve végzem az olasz pasztorációt. Minden vasárnap délben van olasz mise a piarista templomban. Azt is tudni lehet, hogy Kolozsvárra nagyon sok külföldi egyetemista jön az orvosi egyetemre. A legtöbb a francia egyetemista, akik 1200-an vannak, őket követik az angol anyanyelvűek. Először a francia egyetemisták igényelték a szentmisét egy tragikus balesetet követően, amelyben egy fiatal egyetemista lány meghalt. Mivel nem tudtuk, hányan fognak eljönni, az első szentmisét angol nyelven hirdettük. Harminchat egyetemista jelent meg, és nyolcvan százalékuk francia volt. Én franciául nem beszélek, ezért megkértem Keresztes Olivért, a kolozsi plébánost, hogy segítsen ebben. Ő végzi a francia-angol szentmiséket minden két hétben a piarista templomban.

Az olaszokra visszatérve, ők ötszázan vannak jelenleg Kolozsváron, erős közösséget képeznek. Három éve már általános iskolát indítottak, most, az elején még összevont osztályokkal. Az ő jelenlétük színesebbé teszi a kolozsvári katolikus közösséget, ugyanakkor kihangsúlyozzák katolikus egyházunk egyetemességét. Talán a hívek is megszokták már, hogy vasárnaponként vannak nigériai ministránsaink. Nagyon viccesnek tartottam, hogy miután aktívan kezdtek tevékenykedni a közösségben, elindult a hír a városban, hogy a Szent Mihály-plébánia migránsokat fogadott be.

Egy nehéz átmeneti időszak van mögötted – Kovács Sándor főesperes úr halálát követően –, mit tanultál, tapasztaltál az eltelt fél évben?

Ha azt mondanám, hogy könnyű volt, akkor hazudnék. Habár hat éve vagyok Kolozsváron, és láttam, mi hogyan történik, mégis nehéz volt az, hogy egyrészt át kellett venni a főesperes úr sokrétű munkáját, másrészt pedig folytatni kellett azt a munkát is, amit addig végeztem. Amit tapasztaltam az utolsó fél évben, az az isteni gondviselés és a hívek szeretete. Mindenki érezte, hogy nem könnyű a feladatom. Gyakran lehetett hallani: sokszor imádkozom a tisztelendő úrért, vagy: akármi is van, tessék szólni és segítünk. A közösségünk főgondnoka, Bónis Endre is példásan állt az egyház ügyei mellett, hogy minden tudjon előremenni. Adminisztrációs tapasztalatokat is szereztem, mert láttam, mivel jár egy templom restaurálása, bérházak rendben tartása, óvoda és bölcsőde építése és működtetése, hotel és vendéglő működtetése. Mivel eléggé ismeretlen volt az embereknek a plébániai kormányzó átmeneti címem, nagyon vicces megnevezések születtek ebből, voltam így „kormánybiztos” vagy „kormányos úr”, de „kormánybáró” is.

Az idei különleges úrnapi körmenet ötlete hogyan fogant meg? Miért tartottad fontosnak azt, hogy végig járjuk az Oltáriszentséggel Kolozsvár főterét?

Elsősorban az Oltáriszentség iránti tiszteletből, ugyanakkor volt egy olyan kívánságom, hogy a kolozsvári hívek találkozzanak a szentségi Jézus körül, hogy együtt tudjunk tanúságot tenni a világ előtt a hitünkről. Beszéltem a monostori plébánossal, hogy amennyiben lehet, jöjjenek ők is a közös szentmisére, hiszen az utóbbi években külön szervezték az ünnepet a Kálvária templom körül. Minden közösség elhozta a saját zászlaját, a Báthory-líceum diákjai és Szent Imre római katolikus óvoda is. Először a régi képekből jöttem rá arra, hogy milyen szép lehetett a valamikori úrnapi közmenet Kolozsvár főterén. Kezdtem mondogatni a munkatársaknak, és észrevettem, hogy egyre nagyobb a lelkesedés. Érdeklődtem az idősebb hívektől, hogy régen hol voltak felállítva az oltárok. Időközben megírtuk a kérést a polgármesteri hivatal felé. Meg kell mondanom, nehezen sikerült megkapni a szükséges engedélyeket. Kétszer is vissza kellett menni magyarázkodni, hogy miért is fontos nekünk ez az ünnep, és mit akarunk igazából. A polgármesteri hivatal munkatársai közül többen is figyelemmel kísértek minket, maga a polgármester is jelen volt egy pár percre. Később tudtam meg, hogy meg voltak ijedve az engedély megadása miatt. Személyes titkára beismerte, hogy a polgármester pozitív módon értékelte a kezdeményezésünket. Isten is akarta ezt az ünnepet. Habár eleinte volt több negatív vagy pesszimista vélemény (ha kevesen leszünk akkor szégyenben maradunk), megmaradt a lelkesedés. Többször is eszembe jutottak Márton Áron szavai: „erőnk a lelkesedés, és ez mindenható”. A körmenet jól sikerült. Nagyon sok pozitív visszajelzés kaptunk utána. A hívek nagyon hálásak voltak.

(Fotó: Mátyás Péter Győző)

Szerinted mi a kulcsa a jó közösségi, plébániai élet megszervezésének?

Jézus-központúság. Ha mindent ennek a fényében teszünk, akkor hiszem azt, hogy létrejön egy igazi közösség. Ha az emberek megérzik egy pillanatra is, hogy Jézus áll a közösségi élet középpontjában, akkor képesek bármit megtenni annak érdekében. A hívek nyitottságot és szeretetet várnak a plébániától, azt, hogy meghallgatásra találjanak.

Mi az, amiből nap mint nap töltekezel? És mi jelent számodra kikapcsolódást?

Miből töltekezek? Először is a szépen elvégzett liturgia segít ebben. Akkor igazán úgy érzem, hogy Isten ott van, szeretni és vigasztalni akar, egyszóval találkozni akar a közösséggel. És ez minőségi találkozás kell, hogy legyen. Nemrég eskettem a csíksomlyói kegytemplomban, és mielőtt kiléptem volna az oltárhoz a falon megakadt a szemem egy feliraton, mely a papoknak szól, és arra figyelmeztet, milyen komolysággal és milyen áhítattal kell végeznem minden egyes szentmisét. Azóta gyakran eszembe jut. Így szól: „Úgy misézz, mintha ez lenne az első, az egyetlen, s egyben utolsó szentmiséd is.” Alkalmazhatjuk ezt mindannyian magunkra: „Úgy végy részt a szentmisén és a szentáldozásban, mintha ez lenne az első, az egyetlen s egyben utolsó szentáldozás az életedben”.

Szeretek emberek között lenni, meghallgatni őket és együtt gondolkozni. Töltekezek egy vidám baráti társaságban, egy jó színházi darab vagy egy koncert segítségével, egy tanulságos filmből.

(Fotó: Mátyás Péter Győző)

Van kedvenc imádságod vagy esetleg imamódod, lelkiséged?

Az ima nem természetes, hanem természetfölötti szükséglet, küzdenünk kell érte naponta, elszakadva néhány dologtól, bátran, szemben az árral. Kifogásokat gyártunk az ima ellen: nincs erőm, nincs időm, nem tudok imádkozni, mások jobban tudnak, mint én, mindig közbejön valami, ami fontosabb. Az imában mindenki kezdő. Senki sem tud a másiknál jobban imádkozni. Mindenki egyedi és különleges imádkozó.

A taizéi lelkiség a kedvencem. Ebben a lelkiségben az énekek és a különböző elmélkedések segítenek az Istennel való személyes kapcsolat elmélyítéséhez és megteremti a belső szabadság egyfajta terét. A taizéi lelkiségben szerepel három kulcsszó: az öröm, az egyszerűség és az irgalmasság. Ezekből forrásozik a többi: a közösség, az ima, a csend, a befogadás, a találkozás, az énekek. Minden taizéi ima a bizalom zarándokútjának egy-egy szakasza. Zarándokút, mert nem homályban, hanem tudatosan távolságot szeretnénk venni mindentől, amiben élünk, hogy az Evangélium fényében tudjunk rálátni az életünkre és a jövőnkre. De azért is zarándokút, mert nem csak az út céljának van értelme, hanem már az úton-levésnek is. Az Evangélium egészét átható bizalom mind az emberekhez, mind az Istenhez fűződő kapcsolatunk olyan alapvető eleme, ami egyszerre kézzelfogható, konkrét és mély lelki tartalmat is hordoz.

A szemináriumban megszerettem az énekelt zsolozsmát, mely a közösségen keresztül tovább segített az Istennel való találkozásban. A bencés lelkiséget is éppen ezért nagyon szeretem, mert egyik lényeges vonása a közösségi szemlélet. A másik lényeges vonás a liturgia. A liturgiának élőnek, személyesnek, szépnek és igényesnek kell lennie, hogy egyre inkább Istenhez emeljen.

Pillanatkép a plébániai hittantábor

Ki a példaképed  – ha van –, és miért?

Példaképeim gyermekkorom óta voltak, és mondhatom, hogy mindig változtak, ahogy fejlődtem. A szentek példaképeim, mert az ő életükben Isten kegyelme csodálatosan működött. Nagyon sokszor hatással van rám a pozitív példa. Ha valakinek az életében, cselekedetében és szavaiban szépet látok, akkor késztetést érzek arra, hogy ha lehet, kövessem a jó példát.

Bár a születésnapod még odébb van, mi most a legnagyobb, legfontosabb kívánságod?

Most, hogy beledolgoztam magam a Szent Mihály-templom restaurálási projektjébe, az lenne a legnagyobb kívánságom, hogy megkezdődjön a munka és Isten segítségével tudjuk be is fejezni három év múlva. Többször említettem a híveknek, hogy a templom restaurálása mindenkinek az ügye, és fontos mindenkinek az imádsága, a pénzbeli hozzájárulása az önrészhez, azért, hogy megvalósulhasson kincses városunk lakosainak az álma.

Kérdezett: Serbán Mária

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here