A ránk váró Isten

Évközi 14. vasárnap

0
667
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM
Abban az időben Jézus hazament Názáretbe. Tanítványai elkísérték. Amikor elérkezett a szombat napja, tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és csodálkozva mondogatták: „Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És csodák, amelyeket kezével véghezvisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon rokona? S ugye nővérei is itt élnek közöttünk?” És megbotránkoztak benne.
Jézus erre megjegyezte: „Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában, rokonai körében, a saját házában.” Nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön. (Mk 6,1-6)

Amikor valaki hosszú periódust tölt idegenben, egy idő után honvágy kezdi gyötreni: amikor otthoni tájakat lát a tévében vagy egy képeslapot kap egy régi, otthoni baráttól, könnyek fakadnak szeméből, és szeretne újra visszatérni azokra a vidékekre, ahol gyermekkorát töltötte, amelyek valahol belül mindig léteznek, vannak vidékek legbelül, ahogyan fogalmaz egyik versében Kányádi Sándor. S ha sikerül hazatérnie, egy idő után a csalódás lesz úrrá azon, aki annyira vágyódott haza: a régi ismerősök már sehol sincsenek, vagy ha vannak a hétköznapi gondok megváltoztatták, újabbnál újabb épületek emelkedtek, egy új generáció ismeretlenjei köszönnek rá. Az otthon idegenné változik. Hasonló helyzettel találkozik Jézus is szülővárosában, Názáretben. Először itt akarja hirdetni Isten igéjét, először itt akar a megváltásról, a megtérésről beszélni, de ismerősei nem figyelnek rá és bolondnak tartják. Furcsának tűnik nekik, hogy egy ács úgy beszél, akár egy próféta, hogy velük próbál elhitetni dolgokat, akik ismerik őt is, rokonságát is. Megbotránkoznak benne, amikor isteni üzenetet mond el nekik. Pedig Jézus arra gondolt, hogy mivel ismerik, üzenetét leginkább Názáretben fogják meghallgatni, elhinni és követni. Üzenete azonban köves talajra talál. Jézus csodát sem tudott tenni hitetlenségük miatt. Meglepődik hitetlenségük miatt. Sokan azért hittek Jézusban, és ma is a legfőbb bizonyítékai annak, hogy Jézus Isten Fia az ő csodái. Megváltónk azonban soha nem azért tett csodákat, hogy kielégítse az emberek szenzációéhségét, hanem majdnem mindig valakinek a hitét jutalmazta vele. Csupán ott tudott csodákat művelni, ahol hit volt. S mennyire fájhatott neki, hogy bár ott volt körükben, mégsem tehetett csodát otthon, Azonban Jézus a mi Názáretünkben, azok lelki otthonában, akik a keresztség óta nevét viseljük, otthonra talál-e? Vagy talán elcsodálkozna a mi hitetlenségünkön is? Legalább csodáinak hiszünk-e?

Sokszor mi is a szenzációt keressük Jézusban, szinte mi akarjuk a csodát létrehozni azáltal, hogy úgy képzeljük el, hogy imáinknak mágikus ereje van, és azonnal megvalósul, amit kérünk. Isten csupán eszközzé válik kezünkben. Ha pedig megvalósul, amit kérünk, hitünk nem lesz attól nagyobb, elfeledjük azt a kétségbeesést, amellyel fohászkodtunk Istenhez, s a mindeket megsegítő és megszentelő Isten olyan lesz, akár egy könyv, amelyet miután használtuk, visszatesszük a polcra, s majd valamikor újból elővesszük. Az Istenbe vetett hit nem ezt jelenti, hanem azt, hogy mindig bízunk Istenben, mindig kapcsolatot tartunk vele még akkor is, ha hosszú időn keresztül úgy érezzük, hogy Isten nem figyel oda imáinkra. Isten hallgat ránk, rengeteg apró csodával ajándékoz meg bennünket, de szemünket elhomályosítja sok világi szenzáció, és a világ káprázatos fényében, mely szemünkbe világít nem látjuk Istent, az ő kis, de állandó csodáit, melyek ott vannak a világ fényei mögött.

Látván a názáretiek hitetlenségét, Jézus elmegy szülővárosából, és a szomszédos falvakban tanít. Isten ilyen módon viselkedik. Nem kényszeríti rá senkire szeretetét, hanem alázatosan a világ fényei mögé vonul. Jól tudja, hogy kétségbeesésében az ember majd hozzá fordul. Addig azonban vár. Ránk vár, és annyira óhajtja, hogy higgyünk neki még akkor is, ha azt hisszük, hogy teljesen ismerjük, ahogyan a názáretiek az ács fiát, Jézust. Istent soha sem lehet teljesen megismerni. Nem is megismerni kell, hanem szeretni őt, csodálni, a fényt, amellyel a világ elkápráztat, ráirányítani, és örvendeni, hogy ennyire gyönyörű, szerető Istenünk van. Kérjük tehát Teremtő és Megváltó Istenünktől, hogy a hitet mindig növelje bennünk, hogy Isten ne kelljen tőlünk szomorúan és csodálkozva más vidékekre menjen, hanem mindig otthont találjon a mi lelkünkben.

Miklós Csaba

 Megjelent a Vasárnap július 8-i számában.

MEGOSZTÁS