Isten szeretetének munkatársává lenni

0
1817
(Fotó: Gönczy Tamás)

A papok – mivel a maguk mértéke szerint az apostolok hivatalában részesednek — Istentől kegyelmet kapnak arra, hogy az evangélium hirdetésében fáradozva Krisztus Jézus szolgái legyenek a nemzetek között, hogy a nemzetek áldozata a Szentlélektől megszentelt kedves ajándékká legyen. – mondja a II. vatikáni zsinat. Június és július egyházmegyéinkben szokásosan a papszentelések időszaka. Végzős kispapjainkat kérdeztük hivatásukról, a papságig vezető útjukról, bemutatkozó írásaikat abécérendben tesszük közzé. 

Fülöp Zsombor a nevem. Galócáson, egy Gyergyó-vidéki kis településen születtem 1992. június 20-án, egyszerű család első gyermekeként. Tanulmányaimat, az általános iskolát szülőfalumban, illetve Maroshévízen végeztem. 2007–2011 között a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium diákja voltam. Ez az iskola, azt gondolom, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy én 2018 júniusában papszentelésre készülhetek. Meg vagyok győződve arról, a mai világban fontos, hogy a fiatalokban szilárd jellem, illetve keresztény öntudat alakuljon ki, amely segít megmaradni az élet különböző megpróbáltatásai, nehézségei közepette is. Ez az iskola számomra ezt ajándékozta. Köszönet érte az iskola tanári és nevelői testületének, akik megosztva talentumaikat velünk, diákokkal, minket gazdagítottak lelkiek és szellemiek terén egyaránt. Különösképpen köszönetet mondok az iskola lelki vezetőjének, Simó Gáspárnak, akinek határozott jelleme és erős személyisége segített, hogy bennem olyan lelkipásztori kép alakulhasson ki, amelyre a mai világnak szüksége van.

Gyermekkoromra visszaemlékezve, mindig szívesen voltam a templom közelében, ugyanúgy, ahogyan a kis Sámuel. Örömmel ministráltam, habár a szentmisét gyermekértelemmel nem tudtam felfogni, de mégis éreztem, hogy nekem az Isten házában – amely egy kis kápolna volt –, jó ott lennem. Ahogy a kis Sámuel számára Éli főpap segített meghallani az Úr hangját, úgy számomra is voltak ilyen személyek, általuk kerültem közelebb Istenhez, és általuk alakult, növekedett hivatásom. Első helyen említeném nagymamámat, hiszen ő volt, aki kézen fogva elvitt a templomba szentmisére, ő tanított meg a rózsafüzér imádkozására, és bevezetett a népi ájtatosság egyszerű és misztikus, magával ragadó világába. Hálás vagyok érte Istennek. Az akkori plébánosom is, Salamon József, aki atyai kisugárzásával és szerető gondoskodásával a papi hivatás kibontakozását segítette elő. Az ő bátorítására kezdtem el ministrálni. Az első alkalom mikor felvehettem a ministránsruhát, emlékezetes nap maradt a mai napig, napra pontosan visszaemlékszem, 1999. november 2-a volt. Habár izgalommal teljes pillanatként éltem meg, mégis maradandó emléket hagyott bennem annak tudata, hogy az oltárhoz és a pap bácsihoz annyira közel lehettem. A velünk, gyermekekkel való szeretetteljes törődése kialakította bennem azt a fajta lelkipásztori képét, amelyről Jézus beszél az evangéliumokban. A jó pásztor az, akit juhai megismernek, aki ismeri juhait, és ha valamelyik elvesz, akkor azt megkeresi, visszavezeti a nyájhoz, és teszi mindezt szeretettel. Istennek köszönetet mondok, hiszen benne a szerető, gondviselő lelkipásztort tapasztaltam meg, aki Isten szeretetéről tud tanúskodni, általa az istenképem is alakult. Isteni gondviselésnek tulajdonítom azt, hogy szülőfalumban olyan lelkipásztorok szolgáltak végig ifjúságom ideje alatt, akik életpéldájukkal, közvetlen barátságukkal, törődő szeretetükkel segítettek abban, hogy számomra a papi élethivatás egyre vonzóbb legyen. Mindig megtapasztaltam segítségüket, támogatásukat, köszönet érte.

Munka az érsekség szőlőjében.

2011-ben, érettségi után elérkezett a döntés ideje, amikor lépnem kellett egy lépést az elköteleződés útján. Mindig is pap szerettem volna lenni, de akkor nem tűnt a legkönnyebb döntésnek. Mégis felvételemet kértem, és befogadtak a papnevelő intézetbe. Akkoriban ez a hét év nagyon soknak tűnt, de most, amikor a végénél tartok, mégis megfogalmazódik bennem, ugyancsak hamar eltel. Habár minden napnak megvolt a maga öröme, volt olyan nap is, amelyben a szürkeség dominált. Utólag visszatekintve, hiszem azt, hogy minden esemény, amelyet átéltem, segített abban, hogy az Úr hiteles munkatársa lehessek a világban. Ebben segítségemre voltak elöljáróim és tanáraim, akik legjobb tehetségük szerint törekedtek segíteni minket előre lépni az „emberré-pappá” válás útján. A szeminárium számomra is elsősorban a szellemi-lelki felkészülés helye. Mindkét területen való felkészülés időigényes, és sok türelmet igényel. Ha Istent engedem munkálkodni életemben, csak akkor lesz eredménye a felkészülésemnek. A szeminárium ugyanakkor a közösségi érzék kialakításának a helyszíne, hiszen azt gondolom, hogy a pap az az ember, aki képes közösséget építeni, közösséget, amelyben Krisztus a központ. Ehhez elsősorban önmagát kell megismernie. Ez az önismeret a barátok segítségével történik, akik rámutatnak az ember igazi énjére. A szemináriumban erről is tapasztalatot szerezhettem, köszönet érte Istennek.

A teológiai felkészülés része a gyakorlati-pasztorális év, amikor egy évig a kispapok plébánián töltenek egy-egy fél évet. A papságra való felkészülésem folyamatában ez az év jelentős időszak volt. Gyakorlati éves kispapként hálás vagyok két plébánosnak, akik bevezettek a papi élet szépségeibe és kihívásaiba egyaránt! Először a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király plébánia közössége nyújtott lehetőséget számomra abban, hogy betekintést nyerjek a plébániai életbe, és ezáltal tapasztalatot szerezhessek. Köszönet Dávid György plébánosnak, aki atyai gondoskodással példát adva, mellettem állt. A plébánián megtapasztalt családias és bizalmas légkör, a plébániaközösség tagjainak közvetlensége, szeretete és barátsága nagy ajándék és segítség volt számomra a papi élet kialakulásának útján. Többek közt lehetőségem nyílt intenzívebben bekapcsolódni a plébániai és iskolai hitoktatásba, ezáltal tapasztalatot szerezhettem a hitoktatás terén, és azt gondolom, hogy hasznomra válik a későbbiekben. Második félévben a szászrégeni szórványközösség életével ismerkedhettem meg. Én is szórványból származom, mégis akadtak olyan jellemvonások, amelyek új keletűek voltak számomra, és rajtuk keresztül a lelkipásztori élet egy másik szegmensével ismerkedhettem meg, amelyet így tudnék megfogalmazni: mit jelent a kicsiben hű maradni. Köszönöm Balla Árpád plébános és a szászrégeni közösség szeretetét és barátságát, amellyel támogattak az öt hónap alatt, ameddig körükben voltam.

Diakónusszentelés (Fotó: Mester Arnold)

Papi jelmondatomnak a Jn 15,9-et választottam, amely igy hangzik: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket.” Hiszem azt, hogy Isten mindannyiunkat naponta elhalmoz a szeretetével. És mindenki meghívást kapott arra, hogy e szeretetet befogadja és ugyanakkor e szeretetet megossza embertestvéreivel. A pap az az ember, akinek kifejezetten tanúságot kell tennie a szeretetről szolgálata, munkája, élete által. Naponta munkálkodik azon, hogy Isten szeretetének elkötelezett munkatársa lehessen. Akkor is, amikor talán nincs kedve hozzá, vagy nem érzi, hogy meg tudja tenni, hiszen a szeretet az döntés kérdése. Eddigi életemben számtalanszor megtapasztaltam Isten határtalan szeretetét nagy és apró dolgokban is, és úgy érzem, hogy e szeretetről nekem is tanúságot kell tennem a világban. Mindazt a szeretetet, amit Istentől kapok, a papság által továbbadhatom az embereknek, hogy ők is megismerjék az emberszerető Istent. A gondviselő Istent kérem, hogy kísérje áldással életünket, hogy mindnyájan, akik az ő szolgálatába állunk, papi életünkkel róla tegyünk tanúságot.

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here