Hit és félelem

Évközi XII. vasárnap

0
638
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM:
Amikor elérkezett Erzsébet szülésének ideje, fiúgyermeket szült. Szomszédai és rokonai meghallották, hogy milyen irgalmas volt hozzá az Úr, és együtt örült vele mindenki.
A nyolcadik napon jöttek, hogy körülmetéljék a gyermeket. Atyja nevéről Zakariásnak akarták hívni. De anyja ellenezte: „Nem, János legyen a neve.” Azok megjegyezték: „Hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így hívnának!”
Érdeklődtek erre atyjától, hogyan akarja őt nevezni. Atyja írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: „János a neve.” Erre mindnyájan meglepődtek. Neki pedig megnyílt az ajka, és megoldódott a nyelve: szólni kezdett, és magasztalta Istent.
Akkor félelem szállta meg az összes szomszédokat, és Júdában meg az egész hegyvidéken erről az eseményről beszéltek. Aki csak hallott róla, elgondolkodva mondta: „Mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilván az Úr van vele.”
A gyermek pedig növekedett, lélekben erősödött és mindaddig a pusztában élt, amíg Izrael előtt nyilvánosan fel nem lépett. (Lk 1,57-66.80)

Leülök és bekapcsolom a tévét. Híradó következik. A napi politikai disznóságokon túl az időjárás viszontagságairól is értesülést kapok: lezárt megyei út egy hegyi patak megáradása miatt… vihar által kidöntött fa, mely maga alá temetett egy autót, melyben ötön utaztak, egy élte túl… ezreket telepítenek ki egy vulkán kitörése folytán… Nézzük, és nem is tűnik fontosnak, míg minket nem érint. Amikor azonban az alanyok mi vagyunk, a félelem minket is meglátogat. Pedig a szentírási szakaszok is bátorítanak, hogy mindezek Isten tervében benne vannak, csak higgyünk jóságában türelmesen. Az evangéliumi szakasz Jézusa kitűnik azzal, hogy a természet erőinek parancsol: lecsillapítja a vihart, mely a Genezáret-tavon keletkezik. Az eseményen túl megfigyelhető, hogy egymásnak feszül a félelem és a hit. Hit és félelem… Életünk bárkájában is ott van Jézus, és mégis félünk. Félünk elmenni az orvoshoz, félünk vizsgára állni, nem merünk a félelmen túltekinteni, pedig útban vagyunk a túlsó part felé. Félünk a haláltól, pedig a halál Genezáret-taván is egyszer át kell kelni. Ebbe a félelembe hasít bele az Úr kérdése: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Szinte lenézzük az apostolokat, rákérdezvén: hogyan is félhettek, amikor ott volt velük Jézus? Szánalmas és felszínes lenne részünkről a témának egy ilyesfajta megközelítése. Tényleg annyira erősek vagyunk a hitben, hogy nekünk már fel sem kellene hogy tegye a kérdést Megváltónk? Milyen partot hagytunk el mi Jézusért, mekkora kalandba bocsátkoztunk vele?… Másrészről pedig mesterei vagyunk, amikor vigasztalni kell mást, hogy higgyél, mert Isten megerősít. Bár bennünk is sok a félelem, megtehetjük ezt? Még ha fennhéjázó magatartásnak is tűnne, merjük megtenni, elmondani, mert sokszor a bátorítás, amivel mást vállon veregetünk, a jele annak, hogy még sincs egyedül, segíteni akarunk, megérteni, egy impulzust adni a túlsó part felé. Még ha hitünk gyenge is. Talán egy homokbuckát sem tudna elmozdítani. S mégis csodálatos a szemünkben az, aki rendíthetetlen módon hisz. Szinte irigyek vagyunk ilyenkor, mert ilyenek szeretnénk lenni, ám sokszor nem vagyunk erre képesek. Kifogást keresünk olykor, hogy másoknak miért volt hegyeket mozgató hite, de csak azért, mert mi még túl félősek vagyunk.

Igen, ismerjük el: „Uram, gyenge vagyok, életem bárkájában sokszor jobban bízom másban, mint tebenned, de a csodád belemar a lelkembe, a kérdésed körüljárja lényemet, a tekintetem pedig valójában nem mer az égre nézni. Uram, gyenge vagyok, de tudom, hogy ez így nem jó, erősebb akarok lenni. Küldj lelket, még több kegyelmet, hizlalj fel a Szentlélek bátorságával, hogy az árral farkasszemet tudjak nézni, és a fontos döntéseket a te segítségeddel és bátorításoddal meg tudjam hozni, hogy ne féljek már…” És Jézus választ nyújt: „Ne félj! Mert én kettős kapuval elzárom a tengert, ruha gyanánt megalkottam föléd a felhőket, határvonalat szabok a viszontagság hullámainak, ha pedig kísértő jön, csak ennyit mondok: „Eddig jöjj és ne tovább! Itt törjön meg hullámaid gőgje.”

Miklós Csaba

Megjelent a Vasárnap június 24-i számában.

MEGOSZTÁS