Búcsúzás hittel: a reménység gyökere

0
672
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM:
Abban az időben Jézus az égre emelte szemét, és így imádkozott: Szent Atyám, tartsd meg a te nevedben azokat, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, ahogyan mi. Amíg velük voltam, megőriztem nevedben azokat, akiket nekem adtál. Megtartottam őket, és senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, hogy beteljesedjék az Írás. Most tehozzád megyek, ezeket pedig elmondom a világban, hogy az én örömöm teljes legyen bennük. Átadtam nekik igédet, de a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem tőled, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Hiszen nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból. Szenteld meg őket az igazságban, mert a te igéd igazság. Amint te elküldtél engem a világba, úgy küldöm én is őket a világba. És értük szentelem magamat, hogy ők is megszentelődjenek az igazságban. (Jn 17,11b-19)

„Kétségek között éltem, bizonytalanságban halok meg, és hogy hová megyek, nem tudom.” – Ez a szomorú élettapasztalat Platónnak, az ókori filozófusnak jutott osztályrészül. Ő – mivel nem ismerte az igaz Istent – nem mondhatott mást. „A világnak egy napon meg kell halnia, hogy fölébredjen” – mondja egyik elmélkedésében a híres jezsuita P. Henri Boulad.

Jézus jól tudja, hogy minden gondolkodó embert leginkább három kérdés izgat: Honnan jöttem? Miért élek? Hová megyek? Ezért nem akar minket bizonytalanságban, kétségek között hagyni. Példát ad arra, hogyan kell elbúcsúzni. Minden ismeretség, minden találkozás, minden vállalkozás magában hordja a búcsú, az elválás lehetőségét is. A búcsúvétel egy olyan tapasztalata életünknek, amelyben újra s újra részünk van, mégpedig különféle érzésekkel. Olykor könnyen megy, de igen fájdalmas is lehet, olyannyira, hogy úgy érezzük, nem éljük túl. Egy ember a búcsú által bénulttá, félholttá lehet. Egy világ omolhat össze benne, és időre, olykor évekre van szükség ahhoz, hogy az öröm újra megjelenjék. Jézus, mikor készül visszatérni az Atyához, búcsúzik, de hittel. Elköszön, de nem véglegesen. Búcsút mond, de a viszontlátás reményében. Jézus búcsúbeszédében megtanít minket elköszönni, illetve megköszönni mindazt, amit az életben kapunk vagy elszenvedünk. Semmi sem magától értetődő, semmi sem természetes, mert ajándék.

A búcsú az elszakadás gyakorlótere és a reménység gyökere. Földi életünk első fele azzal telik el, hogy meg akarjuk ragadni a dolgokat, mert birtokolni szeretnénk azokat. A másik fele meg kell hogy tanítson az elszakadásra. A földi élet átmenet a hívő ember számára. Nem rendezkedhetünk be teljesen, mintha örökké itt maradnánk. Ezért igaz, hogy az él bölcsen, aki mindig útközben tudja magát. Valahol az egyik gyászjelentőn ez a felirat volt olvasható: Voltam már fenn, voltam már lenn, de legtöbbször a kettő között, útközben. Voltam már rossz, voltam már jó, földön járó, csillagokra bámuló. Voltam már kinn, voltam már benn, mindenhol jó, de legjobb útközben. Reménységed gyökere búcsúzkodásod talajában rejlik. Miközben egyik szemeddel sírsz, mert el kell köszönnöd valakitől, a másik szemed csillog, mert készülődsz valakihez. Ez a valaki az Atya, aki mindannyiunkat vár a „házába”. Jövő heti gondolatként tekintsek önmagamba, és a következő kérdésekre keressem a válasz: Vajon hogyan készülök a nagy találkozásra? Mit adok és hagyok másoknak? Mit adok Istennek?

Gál Hunor

Megjelent a Vasárnap május 13-i számában.

MEGOSZTÁS