Mi lenne még a teendőnk?

0
851
Thorma János: Talpra, magyar!

Ma az 1848-ban kitört magyar forradalom és szabadságharc 170. évfordulójára emlékezünk. Tegyük fel a kérdést: mit is kívánt akkor a magyar nemzet? Ezt: legyen béke, szabadság és egyetértés! Ennek nyomán megszületett a híres, 12 pontban összefoglalt összes követelés:

A nagy felbuzdulással és lelkesedéssel kísért forradalmat orosz katonai túlerő segítségével a császári csapatok leverték. 1848. október 6-án Aradon kivégezték a magyar hadsereg 12 tábornokát és egy ezredesét, a hálás érzülettel ma is számon tartott „aradi vértanúkat”. Ugyanezen a napon Pesten sortűzzel kivégezték Batthyányi Lajos első magyar miniszterelnököt (is).

A lelkekben élő ősi szabadságvágyat azonban nem tudták megtörni, illetve elfojtani. Ennek jó száz évvel később fényes bizonysága volt az 1956-os októberi magyar forradalom és szabadságharc. Azóta mindkét esemény szerves része lett a vérzivataros magyar történelemnek, sőt, magyar identitásunk messzire szikrázó gyémántkövei.

Joggal és büszkén fogalmazott így Petőfi Sándor, a forradalom lánglelkű költője: „Nagyapáink és apáink, míg egy század elhaladt, Nem tevének annyit, mint mink huszonnégy óra alatt”.

A forradalom vérbefojtása óta sok víz lefolyt a Dunán. Jövőbe vetett hittel érdemes ezért alaposabban megfontolni Babits Mihály gyönyörű vallomását: „Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni, vagy meggyengíteni!

A sepsiszentgyörgyi Berde Mózsa-szobor március 15-én. (Fotó: Ferencz Csaba/ 3szek.ro)

Én hiszek a testvériségben: a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet. Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon: hanem az ellen, ami minden nemzet nagy veszélye: az elnyomás és a rombolás szelleme ellen! Micsoda leckét kaptunk ebből éppen mi, magyarok! És micsoda hiba: másnak tenni, amit magunknak nem kívánunk – holott már avval, hogy másnak megtettük, ajtót nyitottunk neki, hogy velünk is megtörténhessék.”

Ha ilyen lelkületű magyarok, s nem pusztán csak magyarkodó magyarok lennénk, komolyan hihetnénk talán az 1968-ban meghalt Pio atya jóslatában, aki egy alkalommal ezt nyilatkozta: „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még a magyarokra, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagy hatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra.” – Ilyen imádságos szándékkal vegyük ma ajkunkra a magyar himnusz záró szakaszát: „Szánd meg, Isten, a magyart, kit vészek hányának, nyújts feléje védő kart tengerén kínjának”! A buzgó imán kívül mi lenne még a teendőnk? Ébredezni erősen fojtó közönyünkből, nemcsak folyton-folyvást panaszkodni és nyafogni, hanem öntudatosodni és a magunk helyén a magunk eszközeivel cselekedni is, a Babits Mihály által emlegetett „örökséget” gondozni, az őseinktől kapott legnagyobb „kincset”, a magyar nyelvet és kultúrát nem csupán ápolni, hanem megtanulni és továbbadni. Az indoklást Erdély nagy írója, Tamási Áron adja: „A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége”. És még ezt is ő mondja: „Az ember a szíve mélyén örökké odavaló, ahol született”. Ez legyen idei március tizenötödikénk üzenete!

2018. március 15.

Jakab Gábor

MEGOSZTÁS