Fazekas György, a KASZ lelkésze bibliai motívumokra építette elmélkedéseit, megmutatva azt, hogy egy szabadulásra vágyó szenvedélybeteg, hogyan meríthet erőt és tanulságot az ószövetségi történetek szereplőinek életéből. A résztvevők a tanítások révén, de a saját élettapasztalataikból is felismerhették, hogy a teljes szabaduláshoz vezető út általában nem egy rövid út, mint ahogy Kánaánig eljutni Mózesnek és az izraeli népnek is 40 esztendőre volt szüksége, holott nem egy hatalmas földrajzi távot kellett megtenniük.
Ahogyan Mózesnek és embereinek is, a szenvedélybetegeknek és hozzátartozóknak is sok kihívással, nehézséggel kell szembe nézniük. Nehézség egyáltalán elindulni a józanság útján, azon a nagyon keskeny úton, amely még sokak számára bizonytalan, ismeretlen, mint a Mózes „istenvezérelt” botjától kettényíló Vörös-tenger útja; félelmetes, de mégis az élethez, a megszabaduláshoz vezet. És bizony hit is kell ahhoz, hogy valaki rá merjen lépni a vízfalak közé lett útra, amiről még nem tudni, hova fog vezetni; de annak, aki megtette az első pár lépést, meg fog történni a csoda.
Az egyik tanmesét érdemes szem előtt tartani, a komfortzónából való kilépés fontolgatása közben, amelyet Fazekas György atya hozott, és amelyben egy óriási cirkuszi elefánt egy kis karóhoz láncolva álldogált. Noha egyszerűen elszabadulhatott volna, mégsem próbálta meg, mert kis korától így szokta meg, és beletörődött ebbe az állapotba. A történet szerint: többé vagy kevésbé, de mindannyian hasonlítunk a cirkuszi elefántra. Úgy élünk a világban, hogy cölöpök százaihoz vagyunk hozzáláncolva, amelyek megfosztanak bennünket a szabadságunktól. Abban a hitben élünk, hogy számtalan dologra nem vagyunk képesek, de csak azért, mert egyszer régen, amikor még fiatalabbak voltunk, megpróbáltuk és nem sikerült. Aztán mi is úgy jártunk, mint az elefánt… Hasonló üzenet vésődött be a mi elménkbe is: „nem tudom, nem vagyok rá képes, és nem is leszek képes soha”. Egykori énünk emlékeinek fogságában élünk, annak az embernek az emlékei között, aki ma már nem is létezik.
Fontos tudatosítanunk, hogy csupán az akkori önmagunk nem volt rá képes. Egyetlen módon derülhet ki, hogy ma képesek vagyunk-e rá vagy sem: ha újra megpróbáljuk.
Szemelvények a résztvevők visszajelzéseiből:
Azzal megyek el innen, hogy érdemes józannak maradni és ezt az elhatározásomat kivitelezni szeretném.
A változás nagy akaratát viszem magammal erről a lelkigyakorlatról és várom a mihamarabbi visszatérést.
A szeretetet viszem magammal, amivel itt fogadnak, az őszinte szavakat, az együttérzést, a bizalmat. Most már tudom, hogy nem vagyok egyedül a problémáimmal és van kiút Isten segítségével és a közösség szerető- és összetartó erejével.
Megváltoztam, mert most szeretek élni, tudok tiszta szívből nevetni, itt megtanultam (megértettem), hogy nem egy ócska alkoholista vagyok, hanem egy értékes ember. Szeretni és szeretve lenni, ez a fontos az életemben most már.
Lázár Andrea/Gyulafehérvári Caritas
