Az elveszíthetetlen, hogy el ne veszítsd önmagadat

Nagyböjt 3. vasárnapja

0
739
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM:
Abban az időben mivel közel volt a zsidók húsvétja, Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban árusokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott ültek. Ekkor kötelekből ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból, ugyanígy a juhokat és az ökröket is, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta. Az asztalokat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványainak eszébe jutott, hogy írva van: „Emészt a házadért való buzgóság.” 
A zsidók erre így szóltak: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezeket teszed?” 
Jézus azt válaszolta: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!”
A zsidók azt felelték: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt fölépíted azt?”
Ő azonban testének templomáról beszélt. Amikor föltámadt a halálból, tanítványainak eszébe jutott, hogy ezt mondta, s hittek az Írásnak és Jézus szavainak. 
És amíg (Jézus) a húsvét ünnepén Jeruzsálemben volt, sokan hittek az ő nevében, mert látták csodáit, amelyeket tett. Jézus azonban nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat, és nem szorult rá, hogy bárki is tanúskodjék előtte az emberről. Tudta ő, hogy mi lakik az emberben. (Jn 2,13-25)

A szempont, aki felé irányul az életünk, létünk egyik legfontosabb alapállása, általa nyerjük a legtöbb örömet, de ugyanakkor a legtöbb veszteség is itt érint meg bennünket. Életünk néhány sodrása megkérdőjelezi ehhez való ragaszkodásunkat, s úgy tűnik, hogy a kísértő is ezt szeretné bennünk megrongálni. De a mindennapi életünkben is olyan fontos kérdés: a legapróbb gesztust is kiért teszed, vagy éppen kiért nem? A pozitív válasz megemeli a szívünket, és szerethetőnek, javíthatónak éljük meg kapaszkodó életünket. Ez az életfeladat a hívő ember számára még a túlhajszolás zavartságában is elveszíthetetlen, ahhoz, hogy el ne veszítse önmagát, hisz a saját életünkben tapasztaljuk, hogy olyan könnyen elbizonytalanodunk egy-egy megingásunk esetén. S töredezettségünkben szükségünk van egy nagyobb fényre, mely láthatóvá varázsolja jobbik énünket. Mert többszöri elesettségünk folytán erőtlenségünket. sötétségünket éljük át, és szükségünk van valakinek a bizalmára, hogy megfordíthatónak tudjuk az életet. Ezért olyan fontos feladat, hogy tanúskodjunk az élet világosságáról, hogy biztató szavunk legyen, hogy senki el ne ejtse végérvényesen mellettünk az életét. Ma sokan vannak olyanok, akiket nem bátorítanak, akiket az evangéliumi szóval élve meg sem kérdeznek, „hogy ki vagy te?” (Jn1,19b) és nem várnak választ tőlük. Hiszen tanúnak lenni csak úgy lehet, ha érzem az elveszíthetetlent, a többet és a jobbat, mint ami szokványos bennem.

A mai vasárnapi örömhír elsősorban a befogadott és életre váltott világosságunkra kíváncsi, mert nem tanúskodhatsz szavaiddal úgy a szeretetedről, hogy nincs benned odafordulás afelé, akinek a hite, bizalma homályosodik. Szokták mondani, már a mi tájainkon is, hogy üresednek a templomaink, de vajon nem-e az a nagyobb baj, hogy üresnek látjuk s tapasztaljuk a közösségünket, a saját családomat, és életemet? Ezért emeli ki olyan nyomatékosan a mai vasárnapi örömhír az életünk tüzének, világosságának, ha úgy tetszik: a jóság látásmódjának a meglétét mibennünk. S ez erőt tud adni, akkor is, amikor sötétnek érzed magad legbelül, mert őrá mutatsz: nem én, hanem ő, a világosság „teszi egyenessé az Úr útját” (Iz 40,3) az én görbeségemben. Közöttünk van és mégis észrevétlen marad érvényesülési törekvéseink számára, s csendesen vár átalakulásunkra.

Mi emberek is, ha szeretünk valakit, előreengedjük, s a háttérből mindig várunk rá úgy, hogy előre látjuk benne azt a jobb embert, aki lehetne, mert másképp feladnánk érte a küzdelmet. Éppen ezért ez a nagyböjti vasárnap a maga halkságával szeretné, ha figyelnél hited szempontjára, és megéreznéd, hogy nem a sérelmeidet kell előtérbe helyezned, hanem van valaki nagyobb, Akinek a „pusztaságodban kiáltó szaváért” (Jn 1,23) megéri másképpen élned, akkor is, ha azt érzed, nem vagy méltó rá. Mert hányszor átfut rajtunk a döbbenet, hogy nem vagyok méltóak azokra a csendes csodákra, amelyek velünk történek, és amelyekre a költő Reményik Sándorral együtt rákérdezünk: „Nem a legcsodásabb dolog?”

Bilibók Géza

Megjelent a Vasárnap március 4-i számában.

MEGOSZTÁS