Ne váljon megszokottá a hit

Nagyböjt 1. vasárnapja

0
1216
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM:
Abban az időben a Lélek kivitte Jézust a pusztába. Negyven napig kint volt a pusztában, és megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki. Amikor Jánost elfogták, Jézus Galileába ment, és hirdette az Isten evangéliumát: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1,12-15)

Különös és egyedi kapcsolódásunk van az időhöz, hisz végességét rejtettségbe kendőzzük, azonban végtelenségét, mely az örök élet felé sugárzik, az adott pillanatba sűrítjük. Szépséges lehetőséget ajánl a nagyböjti időszak, hogy kizárólagos önéletünkre való reflektálásban ráeszméljünk, nem túlzott-e az egoizmusban és túlzsúfolt hárításokban keresnünk a személyes időnek a tartósságát? Olyan nagy kérdés a mindennapok göröngyére lebontva, hogy látószögünk kerete mennyire szennyezett a sokszor szándékos homályosodástól vagy éppen az érdekek egymásra utalásától? Ahogyan egy szemüveget tisztán kell tartani, néha meg kell tisztítani a külső szennyeződésektől, ugyanúgy a saját életünket, bensőnket egy nagyobb Fény sugarában át kell világítanunk. Éppen ezért a nagyböjt magában hordozza az őszinte önvizsgálatot és egy tisztább látásmódot. Életünk egészére vonatkoztatva ismételődő kérdés, hogy túlmutat-e saját magán, felkínál-e többet, mint a megszokott lezártsága, s képes-e különösen az összerándulás / az összezártság idején kinyílni a Végtelen felé?

Akik sokat járnak egy bizonyos úton, észrevétlenül kísérti őket a megszokottság egyhangúsága, hiába sétálnak gyönyörű erdei ösvényeken, szemüknek aligha van rálátása a lét lényeges és legapróbb rezdüléseire, pedig ezek által „virágzik ki a bimbó”. Azt gondolom, hogy örvénylő életünk tikkadtságára megtalálhatjuk a gyógyírt, ha a „betelt idő” varázsa megérint bennünket. Életünk egyik szomorúsága, hogy a kínálat halmozódása miatt kevésszer érint meg bennünket valaki, akinek ez boldogságot, értéket jelent és felénk ragyogtathatja. Mindenképp a lealacsonyodás süllyesztőjébe zuhan az a szív, mely érintetlen marad; az a lélek, mely nem emelkedik a magasba és nem emeli fel a környezetét; s az az élet, melyben nem él a vágy az „elveszíthetetlen Örök” felé. Nekünk, hívő embereknek olyan nagy életfeladat, hogy ne váljon megszokottá a hitnek a varázsa, és ne meneküljünk bejáratott szavak mögé, hanem megnyílt szívvel forduljunk zarándok testvéreink felé. Fennhangon hirdetett értékeinkre gyakran nehezedik a dohosság szaga, mert nem élünk velük és általuk, s néha azt a benyomást keltik, hogy csupán mentségvárunkként alkalmazzuk.

A nagyböjt lehetősége, hogy bensőmben megszépítsem az életemet, s ez különös hangsúllyal bír egy olyan közegben, amikor hozzászoktattuk a szemünket s a szavunkat mások fölötti bíráskodásra. Előfordul, hogy pusztaságként éljük meg életünk bizonyos szakaszait, amikor úgy érezzük, hogy a kísértő hozzánk tapad, azonban nagy feladata az életünknek, hogy „oázisainkat” ne hagyjuk kiszikkadni. Ez a csodálatos egyházi idő lehetőséget add mindannyiunk számára, hogy a „betelt idő” a személyes életvitelünkben, a mindennapjainkban valósulhasson meg. Éppen ezért a nagyböjt első vasárnapja meghív bennünket, hogy ne szétszórtsággal válaszoljunk naptárunk telítettségére, hanem esélyt és hangot adjunk a Lélek szavának.

Bilibók Géza

Megjelent a Vasárnap február 18-i számában.

MEGOSZTÁS