Márton Áron püspökszentelési évfordulóját ünnepelték

0
1967
(Fotó Rohonyi D. Iván/Szent Mihály-templom Facebook-oldala)

Isten szolgája Márton Áron püspökké szentelésének 79. évfordulójára emlékeztek a kolozsvári Szent Mihály-templomban, 2018. február 12-én, püspökké szentelése napján a délután 6 órakor kezdődő szentmisén, amelynek főcelebránsa és szónoka Holló László, a BBTE Római Katolikus Teológia Kar egyetemi előadótanára, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány elnöke volt. Az alábbiakban az elhangzott prédikációt olvashatják.

(Fotó Rohonyi D. Iván/Szent Mihály-templom Facebook-oldala)

Ünneplő Keresztény Testvérek!

Az évközi idő hatodik hetének hétfőjén, február 12-én, amikor mi Isten szolgája Márton Áron püspökké szentelésének 79. évfordulóját ünnepeljük, az egyházunk Szent Jakab apostol leveléből az elhangzott szavakat olvastatta fel: „Testvéreim, tartsátok nagy örömnek, ha különbféle megpróbáltatás ér benneteket. Jól tudjátok, hogy hitetek próbatétele állhatatosságot eredményez. Állhatatosságtok pedig tegye tökéletessé tetteiteket, hogy tökéletesek és feddhetetlenek legyetek, és így semmilyen tekintetben ne essetek kifogás alá!”

Öröm a megpróbáltatásban, állhatatosság a próbatételben, hogy tökéletesek és feddhetetlenek legyünk? Mintha csak Márton Áronnak és Márton Áronról szólnának Szent Jakab apostolnak ezek a szavai. Hetvenkilenc évvel ezelőtt, amikor a 42 éves fiatal pap, itt a Szent Mihály plébániatemplomban vállalta a püspökség szolgálatát, talán nem kérte, nem kívánta a maga számára a megpróbáltatásokat, a próbatételeket, de a hitéért és a hite által megerősítve kész volt minden nehézséget vállalni, amint ez nemsokára be is következett.

(Fotó Rohonyi D. Iván/Szent Mihály-templom Facebook-oldala)

A jelmondatában „Non recuso laborem” “Nem utasítom vissza a munkát” vagy “Nem riadok vissza a munkától” benne volt a teljes püspöki élete. Különösen ha arra gondolunk, hogy a latin „Non recuso laborem” jelmondatban a labor, laboris főnév nem csupán munkát jelent, de a munka mellett további gazdag jelentéstartalmat hordoz. Jelenthet bajt, bánatot, betegséget továbbá fáradságot, nyomorúságot, szomorúságot, szorongattatást és szenvedést is. Márton Áron püspök nem utasította vissza a munkát, de a bajt, bánatot, fáradságot, nyomorúságot, szomorúságot betegséget és szenvedést sem.

Közvetlen a püspökké szentelése után megnyilvánult az a jellem, mely őt előbb a Szent Mihály Plébánia plébánosává tette, majd a Gyulafehérvári Egyházmegye adminisztrátori és püspöki székébe segítette. Történt ugyanis, hogy az állami hatóságok, némi magasabb egyházi segédlettel a piarista templomot minden képpen vagy az egyetemnek, így közvetve az államnak, vagy a görög-katolikus egyháznak akarták átadatni. A templom az Erdélyi Római Katolikus Státus tulajdonát képezte. Ezért a püspök a Státus 1939. április 12-i igazgatótanácsi ülésén minden aggodalom eloszlatására hangsúlyozta, hogy „álláspontja a vitás kérdésekben az, hogy a jogos tulajdonukat képező vagyon egyetlen tégladarabjáról vagy barázdájáról sem mond le.” Megható őszinteséggel, nehéz idők által előidézett, már-már patetikusnak tűnő hangnemben nyugtatta meg az igazgatótanácsot, akik attól tartottak, hogy felsőbb egyházi elöljáró nyomásának engedhet a püspök: „Minden feltételezés, amely azt gondolja, hogy közérdekeinket a püspökkel szemben kell védelmeznie, sértő a püspök személyére és felfogására. Tudnia kell mindenkinek, hogy a püspök van olyan katolikus és van olyan magyar, mint bárki más. Az isteni jog és igazság elvei és szempontjai irányítják minden intézkedésemet.”

(Fotó Rohonyi D. Iván/Szent Mihály-templom Facebook-oldala)

Egy évvel később pedig úgy nyilatkozott, hogy „el van határozva arra, hogy amennyiben ez a kérdés továbbra is ilyen erőszakoltan felszínen marad, végső esetben inkább állását hajlandó a Szentszék rendelkezésére bocsátani”, minthogy átadja a templomot.

Az erős jellemre, kiállásra szüksége volt, mert püspökként bőven kijutott a lelki-testi szenvedésből, volt mit vállalnia. A bécsi döntéssel egyházmegyéje két részre szakadt Észak Erdély a hívek többségével visszakerült Magyarországhoz, míg Dél Erdély kisebbségi sorban Románia fennhatósága alatt maradt. Bár sokan javasolták, hogy székhelyét Kolozsvárra tegye, ő nem a maga kényelmét és biztonságát kereste, hanem a kisebbségben maradt hívei erősítését választotta és így Gyulafehérváron maradt.

Néhány évvel későbben 1947-ben a párizsi környéki békeszerződések aláírásával lezárult a második világháború, visszaálltak a trianoni békeszerződésben kijelölt határok. Így ismét egész egyházmegyéje kisebbségi sorba került. A béketárgyalások idején az erdélyi magyarság önrendelkezésének egyik legmarkánsabb szószólója volt. Erdélyi közéleti személyiségekkel együtt memorandumban fogalmazták meg az igazságos béke feltételeit. Körleveleiben, beszédeiben gyakran foglalkozott az emberi és kisebbségi jogokkal, a demokrácia erkölcsi feltételeivel, a szociális feszültségekkel és a keresztény felelősséggel.

(Fotó Rohonyi D. Iván/Szent Mihály-templom Facebook-oldala)

A párizsi békekötés után a román hatóságok felbátorodtak, elhatalmasodtak a diktatórikus törekvések. Fokozódott az egyházellenes sajtóhadjárat, államosították a felekezeti iskolákat, betiltották a szerzetesrendeket és a görög katolikus egyház működését. Megkezdődtek a letartóztatások.

Az államosítást követően Márton Áron püspök A katolikus iskolák állapotáról és a szülők kötelességéről c. 1948. szeptember 15-én kelt körlevelében közli híveivel az új közoktatási törvény érvénybe léptét, aminek következtében a katolikus egyháztól 236 tanügyi intézményt államosítottak: 12 óvodát, 175 elemi iskolát, 10 főgimnáziumot, 12 gimnáziumot, 3 kereskedelmi középiskolát, 2 tanítóképzőt, 1 óvónőképzőtől, 1 ipari iskolát és 1 gazdasági iskolát, 17 nevelőintézetet (internátust) és 2 római katolikus árvaház épületet. Az intézmények épületeit, berendezését valamint összes ingó és ingatlan vagyonát átvették az állami közegek.

„Nem veheti senki rossz néven – írta a püspök –, ha iskoláink és nevelőintézeteink elvesztése fölött könnyeket hullatunk.” Ugyanakkor kilátásba helyezte, hogy mindent megtesz az igazságtalanság helyrehozatalára, mert „nem vehetik rossz néven azt sem, ha iskoláink visszaszerzése érdekében a törvényes lehetőségeket és eszközöket felhasználjuk. … Nem mondhatunk le a reményről, hogy a katolikus iskolák népnevelő munkájának értékét és hasznosságát a kormányzat is fel fogja ismerni és az egyházat visszahelyezi jogaiba.” Ez a felismerés némely hatóságok részéről – úgy tűnik – hetven év után még mindig várat magára.

(Fotó Rohonyi D. Iván/Szent Mihály-templom Facebook-oldala)

Talán el sem tudjuk képzelni, mekkora lelki fájdalmat okozott mindez a népéért aggódó püspöknek. Ugyanakkor a helyzetet reálisan értékelve, a családokat az új körülmény által támasztott fokozott felelősségre inti. Mindenekelőtt az édesanya a gyermek első hitoktatója. Tőle tanulja az első imádságokat, az édesanyától hall először Istenről, Jézus Krisztusról, a Boldogságos Szent Szűzanyáról és az angyalokról. Most az édesanyák és a családok segítségét kéri a hit tanításainak az elsajátításában is. A lelkipásztorokat már korábban utasította a gyerekek és az ifjúság iskolán kívüli hitoktatásának a megszervezésére, most a családokat kéri a hatékony közreműködésre, főként pedig a buzgó, példaadó vallásos életre, hogy a példán okulva nevelődjenek az Isten akarata szerinti vallásos és erkölcsös életre.

És mint olyan sokszor a történelem folyamán, egyházunk ismét építésbe kezdett. Nem látványos templomokat és iskolaépületeket, hanem szerény közösségteremtő hittantermeket alakított ki vagy épített. Ezekben, a püspök példáján lelkesült egyházmegyei papság esetenként üldözést is vállalva nevelte az Isten és a felebarát szeretetére azokat az iskolás gyerekeket, akik a tanáraik tiltása folytán, talán a „csakazértis” nekifeszülésével még lelkesebben látogatták a tanításutáni hittanórákat.

Nemsokára elérkezett számára is a kálvária legnehezebb része. 1949 június 21-én az állambiztonsági szervek krimibe illő szervezkedést követően elrabolták, letartóztatták és bebörtönözték. Öt, majdhogynem hat nehéz börtönév következett. A püspök kitartása nem szűnt meg csakúgy, mint a papjai és hívei nagy részének hűsége és ragaszkodása püspökéhez.

(Fotó Rohonyi D. Iván/Szent Mihály-templom Facebook-oldala)

Végre 1955. február 2-án szabadlábra került és március 24-én visszatérhetett egyházmegyéjébe. Ekkor a virágvasárnap hangulatára emlékeztető diadalmas bérmautak következtek, amikor a hívő nép lelkesen ünnepelte a börtönből kiszabadult püspökét. Az állami hatóságok ezt nem tűrhették szótlanul, ezért házi őrizetre ítélték.

Élete vége fele kijutott számára a testi szenvedés betegségben megnyilvánuló formája is. Ahogy mondani szokták, azt is türelemmel, Isten akaratában megnyugodva viselte, mígnem Szent Mihály napján szeretett egyházmegyéje búcsúünnepén megtért az ő szerető Istenéhez.

Szeretjük a nagy püspökünk emlékét boldoggá avatásáért imádkozunk és szentként tiszteltjük őt. Némelyek közülünk még személyesen ismerték és így tiszteletük egyéni tapasztalatukból forrásozik. Mások, egyre többen, már csak olyanokat ismerünk, akik ismerték a püspököt és az ő tanúságtételük alapján hisszük, hogy tiszteletreméltó, szent ember volt.

(Fotó Rohonyi D. Iván/Szent Mihály-templom Facebook-oldala)

Sokszor, már kispap koromban, amikor idősebb papokat hallottam Márton Áronról nagy tisztelettel beszélve érte lelkesedni, felmerült bennem a kérdés, mi adott ilyen hatalmas erőt Márton Áron püspöknek, hogy nehéz időkben, kétségbeejtő és kilátástalannak tűnő körülmények között, következetesen képviselje az Isten akaratát és ilyen tisztánlátással vezesse a rábízott híveket. Honnan vette az erőt, hogy teljes meggyőződéssel tudta kimondani: Nem utasítom el a munkát, de a bajt, bánatot, fáradságot, nyomorúságot, szomorúságot, betegséget, szenvedést sem.

Ma amikor az egyéni megvalósítást és a boldogságot keressük, nem könnyű a kérdésre válaszolni. Mert ha a válasz, amit magyarázatként, nagyon könnyedén szoktunk megfogalmazni az, hogy az Istenbe vetett hite adott erőt a szenvedések vállalására, akkor felmerül a kérdés: “És a mi hitünk ereje hol van? A mi hitünk ereje, mire elég?” Ma amikor szívesebben fogalmazzuk meg úgy a jelmondatunkat, hogy: Recuzo laborem. Elutasítom a munkát, a bajt, a bánatot, a fáradságot, a nyomorúságot, a szomorúságot és a betegséget, valamint a szenvedést, hiszen boldog akarok lenni.

(Fotó Rohonyi D. Iván/Szent Mihály-templom Facebook-oldala)

Mégis Márton Áron püspöknek tényleg az Istenbe vetett hite adta az erőt a kitartáshoz és így lehetett minden viszontagság ellenére is boldog. Ezt 1980 május 15-én kiadott utolsó körlevelében maga fogalmazza meg elemi erejű szavakkal: “Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül. Keresztény és emberi életünk alapja a hit és ugyanakkor számunkra őseinktől való drága örökségünk, amelyhez apáink hűségesen ragaszkodtak és amelyért sok áldozatot vállaltak.”

Az utóbbi időben nagyon gyakran meghallgattam nagy püspökünk egy hanganyagban fennmaradt prédikációjának részletét, amit egy papszentelés alkalmával mondott. A beszéd kulcsmondata számomra így hangzik: „Kedves Fiaim! Egyetlen bizalmunk Jézus Krisztus. Egyetlen bizalmunk Jézus Krisztus.” , És most idézzük meg a hangját, mert a püspök meggyőző erejével összehasonlíthatatlanul meggyőzőbb: (Hanganyag bejátszása!)

(Fotó Rohonyi D. Iván/Szent Mihály-templom Facebook-oldala)

Nagy püspökünk minden megpróbáltatás ellenére Jézus Krisztusra hagyatkozva, benne bízva boldogan élte az életét. Ma rá emlékezve imádkozunk a boldoggá avatásáért, és kívánjuk és kérjük közbenjárására a magunk számára is, hogy egyetlen bizalmunk Jézus Krisztus legyen, és hogy az életünkben mi is tudjunk rátámaszkodni és így boldogok legyünk. Ámen