A Vasárnap hetilap olvasóit 2017 júniusa óta hetente különböző szerzetesrendek tagjai avatják be lelkiségük azonosságaiba és eltéréseibe. A megszentelt élet világnapjára készülve arra gondoltunk, személyesebb hangvételű, a hétköznapokat „feszegető” összeállítást készítünk. Ennek érdekében különböző, Erdélyben élő és tevékenykedő szerzetesrendek tagjait kérdeztük arról, mit jelent számukra a szerzetesi életmód, milyen a hétköznapjuk és hogyan szoktak ünnepelni. Az újság hasábjain Román Enikő Mária Regina Szent Ferencről nevezett betegápoló nővér, a marosszentgyörgyi kármelita nővérek és Boros M. Margit mallersdorfi szerzetes vallanak életükről, hivatásukról. Összeállításunkat Mária-Eszter klarissza nővér gondolataival ajánljuk.
A szerzetesi életről úgy kell beszélnünk, mint egy olyan életről, amelyre Isten hív meg. Senki sem dönt úgy, vagy határozza el magát a szerzetesi életre úgy, hogy ne érezné előbb szíve mélyén azt, Isten erre hívja, kiválasztotta. Az Úr kiszólítja őt a világból azért, mert önmagának foglalja le az életét. Ez a lefoglalás nem önző, nem öncélú Isten részéről. Isten azért hív ki a világból, hogy a szerzetes életét egészen betölthesse önmagával. Innen érthető meg egyébként a szerzetes apostoli szolgálata is. Abból merít, abból ad embertársainak, amit maga is kap az Úrtól. Amikor valaki pedig belép a szerzetesi életbe, fokozatosan megtanulja elengedni, átengedni életét Istennek. Annak a tekintete előtt áll, aki őt a maga igazságában látja, és odavezeti. Kiszólíttatik ebből a világból, meghal a világ számára, de nem passzív módon, hanem önmaga odaadásával, önkéntes lépéssel. Engedi elveszni addigi önmaga által uralt és irányított életét, hogy Isten szabadon cselekedhessen, szerethessen rajta keresztül. Ez már valahol az örök élet kezdete…
Hétköznapjaink és ünnepeink
Életünk az Úrral való egyre szorosabb együttlét. Imádság és csendben végzett munka jellemzi a hétköznapokat. Ezen kívül imában fogadjuk azokat, akik felkeresnek bennünket. Együtt imádkozunk, és segítünk az Úr útjának megtalálásában. Sokan hozzák el terheiket, problémáikat, de örömeiket is. Ez nem látványos segítés, hiszen a világ szeme előtt rejtve van, de az emberi léleknek leginkább a saját belső útjának megtalálására van szüksége. Ez pedig csendességben, imában történik. Nem megyünk ki az emberek közé, nem a világ problémáit akarjuk orvosolni. A monostor melletti remeteségekbe több napra is visszavonulhatnak az elcsendesedni vágyók. A csend és visszavonultság nem elszakít, hanem még inkább kiteljesíti emberségünket, még inkább megtanít az egymásra figyelésre. Az ünnepek a közösségi, testvéri együttlétek kiváltságos pillanatai.
A Szentírásban több szót, mondatot találunk, amelyek nagyon jól jellemzik a szerzetesi életet, jól kifejezik a lényegét. Ha egyet választhatnék, akkor azt az igét választanám, amit Péter és János mond a béna kéregetőnek a templom egyik kapujában. Jézus feltámadása után hit és erő tölti be az apostolokat, és ennek birtokában lépnek a nép elé. Az addig félénk emberek most hittel mondják ki Jézus nevében a csodás gyógyítás szavait. Péter és János, a Szentlélektől eltelve, így beszél a béna emberhez: Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A názáreti Jézus Krisztus nevében állj fel és járj! (ApCsel 3,6). Ez jellemzi klarissza életünket is. Ebből a világból nem birtoklunk semmit, de amink van, azt odaadjuk. A bennünk élő Úr az egyetlen gazdagságunk, őt adjuk a világnak imáinkon keresztül, és a lelki kísérés, lelki beszélgetések folyamán.
