Az önellátó bánsági falu

Csák a múló időben

0
6223
Az idősek otthona egyik lakójával, a bolgár Anastasiával beszélget Kóbor György.

Egy kis román-alföldi város egymaga próbál túlélni közel száz éve. Létre is hozott egymagában egy ingyenes poliklinikát, idősek otthonát, gyermekotthont, illetve a táplálásukra farmgazdálkodást, mészárszéket és pékséget… egy „falansztert”, amelynek története itt következik.

Nem hallottunk eddig Csákról (mondják Csákovának is – szerk. megj. – D. G.), de hány olyan település van, amellyel ugyanígy vagyunk. Valamikor nagyváros volt, 1880-ban tizenkétezren lakták. Ma kisebb, mint eddig valaha, ötezer-háromszáz lakója van, valószínűleg ezért szeretnék, ha a települést városból visszaminősítenék községgé, mint ami régen is volt. Akkor az adók is alacsonyabbak, a lakosok zsebéhez mértek lennének. Akárhogy is, a „várost” jelenleg néhány falu alkotja.

A kommunizmus, az alföldi forróság, a telek hideg szele, a túl nehéz munka együttesen „tolta át” az embereket a csábítóan közel lévő országhatáron. Egyesek sértetlenül jutottak át, mások sebesülten, megint mások sehogyan sem. Ha valaki pap volt, könnyebb dolga volt. Átment a határon vonattal, élelmiszercsomagokkal térhetett vissza, gyógyszerekkel, kötszerekkel, takarókkal. A csomagokat különféle madzagokkal kötötték át, hogy ne tűnjenek „segélynek”, felöltöztek papi ruhába, s egész úton magukban imádkoztak. Átjutottak. Így emlékszik azokra az időkre, az állam szélén való túlélés lehetőségeire Kóbor György római katolikus pap – a maga rovására is. A forradalom után, mivel a határokon szabad lett az átjárás, már könnyebben lehetett nagyobb méretű dolgokat is áthozni. Akkoriban a Temesvári Római Katolikus Püspökségen dolgozott vikáriusként, aztán egyszer új lehetőségek nyíltak meg előtte. Elment Ausztriába, Németországba, és olyan dolgokkal tért vissza onnan, amelyekről addig itt nem is hallottak. Ő hozta az első olyan ultrahangos készüléket, amelyet a gyermekek veleszületett rendellenességeinek feltárására lehetett használni – egy temesvári kórháznak adományozta –, illetve húsz mentőautót is. Általa jutott az országba egy olyan tűzoltóautó, amelynek 35 méteres, körforgó létrája volt, illetve egy woma. „A woma egy rendkívüli gép, amely anélkül végez duguláselhárítást a csatornában, hogy fel kellene törni több (tíz) méteren az utat. Mindezeket Temesvárnak adományoztam, de most, hogy Csákon is van csatornahálózat, valahányszor csak szükség van az elhárítóra, kölcsönkérjük, de az is lehet, hogy visszakapunk mindent. A woma a mienk, akkor adtuk Temesvárnak, amikor nem volt még itt csatornahálózat.”

Ezek a nyugati „expedíciók”, amelyekről Kóbor György olyan, addig soha nem látott és nem halott dolgokkal tért vissza, hosszú éveken át tartottak. „Minél gyakrabban jártam Németországba, Ausztriába és Svájcba, észleltem, hogy az ottaniaknak több, számukra fölösleges dolga van, és több mint jó lelkűek. „Őket arra tanították, hogy segítsenek, adakozzanak, tegyenek jót. Ez valahogy az ő neveltetésüknek is része volt, sőt az életmódjuknak is eleme. Olyan emberekkel ismerkedtem meg, akik szerények voltak, de nagyon nagylelkűek, emberekkel minden foglalkozási körből, nem feltétlenül papokkal, hanem mindenkivel, aki odafigyelt a szükségeinkre, igényeinkre. Olyanokkal, akik Romániából mentek el, s olyanokkal, akik azt sem tudták, hogy van ez az ország, de egyformán segítőkészek, nagylelkűek voltak. És még valami – teszi hozzá Kóbor plébános, miközben nyugodtan isszuk szombat reggeli kávénkat –: ők rendszer szerint cselekszenek, van tervük, amelyet követnek, összegyűjtenek mindent, ami a terv megvalósításához kell, aztán lépnek akcióba, aztán ültetik gyakorlatba a tervet. De minden egyes szükséges elemre gondolnak, amely nélkül a mechanizmus leállna, nem működne. Én is elkezdtem így gondolkodni…”

Embernek érezd magad, ne állatnak

Kóbor György nem volt a sors kegyeltje. Az édesanyja bécsi származású, Brosman volt, édesapja soproni. Róla mondják azt: bánáti. Dolgozott építőtelepen, cipelt a hátán vasat, megtanult szerelni, építeni és azt, hogy ott nyújtson segítő kezet, ahol erre szükség van. Most is robusztus, élénk ember.

Elmentem egyszer egy fiúárvaházba, a krassó-szörényi Oravicabányára – folytatja a mesélést – volt egy olyan részleg, ahol olyan fiúk laktak, akik vizelet-visszatartási gondokkal küzdöttek, tudják, anélkül pisiltek be, hogy tudták volna az ingert kontrollálni. Bűzlött a hálószobájuk, el tudják képzelni, húsz fiú egy szobában – s mindnek vizelet-visszatartási gondja van! És senkit nem érdekelt… Ráadásul rohadt a padló, a matracaiktól az Isten őrizzen meg, és a falak is átvették és visszalehelték azt a szagot. Kerestem néhány segítő kezet, és akcióba lendültünk. Kicseréltük a matracokat, renováltuk a falakat, a padlót, lemázoltuk az ágykereteket, kicseréltük az ágyneműt is, mindent. Néhányan a fiúk közül még segédkeztek is ebben. Amikor mindennel készen voltunk, hívtam mindőjüket, s együtt mentünk be a hálótermükbe. Jó szaga volt, emberséges hely lett, lehetett élni, levegőt venni, ott már mindenki egészen embernek, s nem állatnak érezte magát. Kérdeztem tőlük: na látjátok, látjátok a hálótokat? Tetszik? Mert ha tetszik, akkor őrizzétek is meg így, ahogy van. Aznap este is, mint addig mindig, hazamentem, negyven kilométert ingáztam akkoriban naponta. S mit gondolnak, mi fogadott reggel, amikor visszamentem? Már csak ketten pisiltek az ágyba. A többi meggyógyult, mint egy varázsütésre. Két hét elteltével már ők ketten is rendbe jöttek. Most már felnőttek, lakásuk van, dolgoznak, s úgy élnek, mint akárki más. Én akkor kaptam az első leckét: azt mondtam, ha lehetséges gyermekeket menteni még olyan embertelen körülmények között is, mint amilyenek az állami árvaházakban vannak, akkor másképp is lehet. Elhatároztam tehát, hogy létrehozok egy gyermekotthont, másmilyent, mint amiről tapasztalatom volt.” S ugyanígy tett az idős emberekkel, emberekért is.

„’64-től lelkipásztorkodom idősek otthonában, és amikor megláttam, milyen csúnyán viselkednek velük az ottani alkalmazottak, megmondtam nekik, nem tudtam visszafogni magam, észrevételek fogalmaztam meg. De a válasz nagyjából ez volt: atya, ne szóljon bele, nincs joga megmondani, mit csináljak, mert nem ön fizet engem. Na akkor azt mondtam, majd én létrehozok egyet, hogy megmutassam, lehet Romániában másképp is.” Így történt, hogy Kóbor György és néhány barátja létrehozott egy egyesületet, amely a Caritas-szervezethez csatlakozott, és belevágtak, hogy megépítsék „a világot” Csákon. Ekkor 1990-et írtunk.

„Egyedül a világban” egyetemre jár

Az idősek otthonát Düsseldorfból hozták el. Kóbor plébánosnak volt ott egy barátja, aki tudta, hogy ilyesmire szükségük lenne, ezért értesítette: jöjjön, épp lebontanak egy épületet, elvihető. Elemről elemre haladva bontották le az épületet, megszámozták azokat, tehergépkocsikra rakták, és elhozták „haza”. A területet olcsón megvásárolták Rozi nénitől. Néhányan németországi segítővel újra felépítették az otthont, majdnem úgy néz ki, mint Düsseldorfban, a kis különbség a terület adottságai miatt van. Időközben megvásárolták a szomszédos házat, így létrehoztak egy komplexumot, amelyben az idősek otthona és a gyermekotthon is van, illetve gyümölcsös- és zöldségeskert is.

A kapuban Sandu vár minket. Vak. Hét éve lakik itt. Könnyedén felismeri Kóbor Györgyöt – a hangjáról. Sandu szeret kapus lenni. Miután megkérdezi, ki van ott, aprólékosan kinyitja a kapu összes zárját, amelyek egyébként nyitva maradhatnának. Az udvar őszi fényben fürdik. Még néhány rózsa- és dáliabokor virít. A törpealmafák alól a nyári asztalok és székek még nem kerültek be a fészerbe. „Itt tartják nyaranta, havi kétszer a románcesteket – magyarázza a plébános – még faluról is jönnek érdeklődők.” Kóbor plébános sietősre fogja, azt mondja, sok a munka, a gyermekek háromszáz kiló vinettát szedtek a zöldségesből, meg kell sütni mind. Nincs idő mesélésre. De hol vannak a gyermekek? Kimentek a faluba, a barátaikhoz, válaszol nagy sietve.

Otthonuk, a Franciska-ház, tiszta, világos. Egy óriási plüsskutya van letéve a nappali szőnyegére. Sosem gondoltam volna, hogy létezik ekkora játék. Furcsa csend honol, főleg hogy több tíz pár cipőcske és csizmácska tanúskodik a bejárat mellett arról, hogy itt gyermeksokaság lakik. Teljesen olyan érzés, mintha a mesebeli törpék otthonában járnánk, miközben ők nincsenek otthon.

A gyermekotthon néhány lakója.

A gyermekek fészkéből a kerten át kimegyünk az alléra. Miközben Kóbor plébános mutatja hogyan és milyen fajtákkal oltották be a gyümölcsfákat, megjelenik a gyermekcsapat is. Vidámak, mind egyszerre beszélnek, körülveszik az öreg papot, én az egészből csak annyit értek, Dănuţ nem ehet fagylaltot, mert fáj a torka. Nyolcan vannak, a kilencedik, Ovidiu csak estefelé érkezik Temesvárról, egyetemista, két szakon tanul. Mivel más otthona nincs, ezért ide jön vissza, a Franciska-házba, Kóbor plébánoshoz, ahol a szobája várja, amelyben számítógépe is van, meleg étkezést biztosítanak neki, és persze itt a húga is. Itt mossák a ruháit, élelmet csomagolnak neki, meg ami kellhet még hétfőre, amikor visszamegy a városba. De a legfontosabb Nico, a húga, aki vár rá. „Soha nem akartam elszakítani a testvéreket egymástól – mondja a pap. – Befogadtam mindőjüket, s boldogultam, ahogy tudtam. Volt, hogy három árva testvér is volt itt. Most már nagyok, saját lakásuk van. Tíz év után eljött Anca, hozta a kislányát, Clarát, akinek még egy babaágyat is készítettek. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Eleinte többen voltunk, de mióta mennek külföldre, megcsappant a gyermekek száma is. Mi csak örvendünk, hogy egyre kevesebben vannak a szegény sorsú gyermekek, de jó tudni, ha valaki egyedülálló szülő, és hajnali ötre dolgozni megy, akkor is hozhatja ide a gyermekét. Vannak hasonló eseteink. Mi felöltöztetjük őket, becsomagolunk nekik és elindítjuk iskolába. Ebédre van, ahová jöjjenek, esznek, elkészítik a házi feladatokat, alszanak, este jön a szülő, hazaviszi, vagy pedig elviszi csak hétvégére, ahogy szeretné.” A gyermekek meglátogathatják a barátaikat, elmehetnek előadásokra, sportolni, de valakinek mindig szólniuk kell. Dolgoznak a kertben, amikor van rá idejük, ők döntik el, mikor kapálnak, mikor játszanak, mikor szedik le a gyümölcsöt, mikor segítenek a konyhában. „Nagyon is felelősségteljessé válnak, ha meghagyjuk nekik a döntés lehetőségét. Látták, hogy megérett a vinetta, senki nem mondta nekik, hogy le kell szedni, és íme. Ráadásul így kialakul valami rendkívüli is: a szolidaritás. Itt a gyermekek között olyan mértékű a szolidaritás, amekkora sok családban nincsen. Miután innen elmennek, tartják egymással a kapcsolatot, mint a testvérek.

Nico szőke és vékony, mint a búzakalász

Tizenhat éves, a csáki líceumba jár, tizedikes. Ovidiuval akkor jöttek ide, amikor Nico ötéves volt. A szüleik rákban haltak meg. A lány nagyon jó tanuló, mindenki ezt mondja. Pszichológus akar lenni. Még az is lehet, visszatér, és ott fog dolgozni az otthonban, követve Kóbor plébánost. Iolandának fejtetőn kötött „rebellis” copfja van. Most tizenegyedikes és fodrász akar lenni. Az anyukája elment, az apukája „nem érdeklődik” iránta. Az itteni gyermekek mind családot akarnak és szeretnének gyermeket, akire lehet gondjuk, nagy-nagy gondjuk. „Szeretném, ha lennének gyermekeim, miután lesz munkám és házam, és velük fogok maradni” – mondja szinte mindegyik lány. „Minden gyermekre addig viselünk itt gondot, amíg nem tudnak saját lábukra állni” – mondja Kóbor György

A vadszőlős ház

Az idősek otthona felé megyünk, a gyerekek is szaladnak játszani a kocsikkal, illetve hogy osztozzanak a fagyasztóban lévő fagylalton. Az idősek többen vannak, egyre többen, jelenleg negyvenen élnek itt, épp hogy van még hely másoknak. Az asszisztensek helybeliek, vagy a közeli falvak valamelyikéből jöttek.

Niculinának Parkinson-kórja van, és még sok más problémája is, szomorúan sorolja ezeket. Egyik unokájával lakott, de hogy ne zavarja a családját, úgy döntött, ide jön. „Reszket a kezem – mondja Niculina és mutatja a kezét, amely úgy remeg, mint a falevél –, kispriccoltam a kanálból a levest, köhögtem, folyt a nyálam, szóval undort keltettem, ezért azt mondtam, inkább ide jövök, itt mind egyformák vagyunk, és az itteni embereket megtanították, hogyan bánjanak a magunkfajtával, s elnézőbbek.

Anastasia vidámabb, mindenből viccet csinál. Bolgár származású. Mivel a Bánátban sokféle ember él, eltérő az anyanyelvük és a vallásuk is, Kóbor György megtanult bolgárul is. Ő keresztelte a bolgár gyermekeket. Anastasiával bolgárul beszél, a nő kacag valamin, amit csak ők ketten értenek. „Engem még az Isten sem vesz magához, olyan csúnya vagyok!” – mondja tele szájjal kacagva. Ana hallgatag. Nincsen otthona, azért jött ide. Csak akaratereje és a reménye van. Elena olasz, egyik unokája hozta ide. Nem beszél senkivel, de nem azért, mert nem tudja a nyelvet, hanem mert egyáltalán nem beszél. Agyvérzése volt, kerekesszékbe kényszerült. Nagyon szereti kint, a vadszőlő alatt. Mindig ugyanarra néz és hallgat. Úgy tűnik, a szeme nedves, de lehet, csak úgy vélem.

Ezzel az élet alkonyát szolgáló házzal kapcsolatosan a plébánosnak van még egy be nem teljesült álma. „Az az álmom, hogy itt, a kertben legyen egy kis csónakázótó az időseknek. Egy tavacska néhány csónakkal, ha megsegít még az Isten.” De gyorsan visszazökken a merengésből, hiszen közeledik az a bizonyos hét, a hónap utolsója.

„A legnehezebb nekem mindig a hónap utolsó hete, amikor a fizetéseket adom – mondja a plébános. – Olyankor éjszakákon át nem alszom. Számba veszek mindent baniról banira, mert a fizetéseket akkor is ki kell adnom, ha volt bevételem, akkor is, ha nem. Az állam nem támogat minket semmivel, viszont nekünk ki kell fizetnünk az ötezer lejes ingatlan- és területadót, illetve fizetések illetékét.”

És most mit eszünk?

Kóbor György külföldi barátai, papok, orvosok és egykori munkások támogatásával indította, illetve a helyi ortodox és szerb ortodox papok segítségével a gyermekek és idősek otthonát Csákon. De a napi betevőt napról napra a csáki Caritas-szervezet kell előteremtse. „Akkoriban arra gondoltam, legyen egy farmunk, ahonnan lesz élelmünk. Még jobb erőben voltam, és bátorkodtam ezer hektár földet bérbe venni. Bárki másnál jobb bért ajánlottunk. A külföldi adakozó emberektől kaptunk néhány gépet és felszerelést is, más eszközöket részletre vásároltunk, földet műveltünk, és rögtön volt, ahonnan élelmünk legyen, illetve volt eladásra is, s így a költségekre elő tudtunk teremteni fedezetet. Aztán elindítottuk a farmot. Megvásároltuk a korábbi téesz istállóit, és ott teheneket és disznókat nevelünk. A hús feldolgozására vágóhidat és hentesüzemet hoztunk létre, egy barátom adományozta az ehhez való felszereléseket. Létrehoztunk egy pékséget is. Naponta kapnak tőlünk adományt a csáki óvodák és iskolák: 2000-2300 meleg kiflit és zsömlét.” Amikor a hentesüzemett, illetve a vágóhidat üzemelték be, néhány önkéntes nyugdíjas bádogos és mechanikai szakember jött, ők helyezték üzembe a gépeket, illetve felkészítették az alkalmazottakat arra, hogyan dolgozzanak a továbbiakban. Jelenleg az öt alkalmazottnak munkát adó farmon nyolcvan nagy testű disznó van, negyven tejelő tehén, illetve hatvan hektár földet művelnek meg. A mészárszékben készítenek többek között hagyományos bánsági felvágottakat, Victoria szalámit, olasz szalámit, házi kolbászt, lengyelkolbászt, disznófősajtot, amellyel el tudják látni az idősotthon és a gyerekház lakóit, és jut még piaci eladásra, vagyis az egyesület ilyetén támogatására is. Négy, korábban a gyermekotthonban lakó fiatal az iskola elvégzése után egy mészárszékben inaskodott, ahol elleste a szakmát. A magukra maradott gyermekek számára így még munkahelyet is tudnak teremteni az egyesületnél. „Volt egy idő, amikor varrógépeket hoztam, és a börtönben lévő asszonyoknak adományoztam, hogy tudjanak megtanulni egy szakmát, még egy képzett varrónőt is hoztam oktatónak.” Az otthonban volt egy műhely, ahol kosarakat kötöttek és cirokseprűt készítettek. „A délszláv háború idején húszezer seprűt küldtek Szerbiába, mert ott nem volt egyáltalán. Háború idején pedig sok por, rom keletkezik… vannak olyan dolgok, amelyekre nem is gondolnánk. Ki áll neki mégis egy háborúban, hogy seprűket kössön, és azt is miből?”

Önszántukból végzik tennivalóikat.

Ahol egy kis szabad hely maradt, a plébános és a gyerekek fákat ültettek. A legjobb fajtájú őszi- és sárgabarack, alma, cseresznye, szilva fajtákkal rendelkeznek. Egy nyáron annyi sárgabarack termett, hogy három évre elegendő lekvárt főztek belőle. Az út mellé hársfákat palántáltak, van is teának való hársfavirágjuk néhány köbméternyi. Annak a puzzle-nek, amely a „csáki falanszter” nevet viseli, van még egy eleme: a település központjában felújítottak egy emeletes házat, amelyben létrehoztak egy szociális étkezdét, egy éttermet, illetve harmincágyas férőhelyet utcán élő gyermekek számára. Az ingatlan udvarán üzembe helyeztek egy szalmával működő hőközpontot, ezt Lengyelországból hozták, és ottani szakemberek szerelték be. A szalma nagyon olcsó és a Tisza mente bővelkedik benne. A legjobb megoldás volt ez.

Tizenegyezer lélek ingyenes poliklinikája

Csák központjában a Caritas-szervezet építtetett egy ingyenpoliklinikát, amely az Ausztria-ház nevet viseli. A pénzt és a szükséges felszerelést egy bécsi alapítvány állta, amelynek Peter Gzygam a lelke. Senki nem tudja, hogyan tudta meggyőzni a támogatókat – a világ számos országából –, de a pénz eljutotta Csákra, az épület elkészült, minden szükségessel ellátták, és a kezdetektől hét orvos látja el ingyenesen a környék rászorulóit, vagyis kétszáz kilométeres körzetből, Zsombolyától Bozovicsig tizenegyezer főt. „Van egy orvos barátom, Caius Stan, aki harminc éve ingyen dolgozik nekünk. Eleinte a katonakórházban letöltött napi szolgálata mellett jött hozzánk, egy ideje nyugdíjas, de ugyanúgy jön. Létezik ám ilyesmi is, tudjanak róla. Így jutottunk el oda, hogy több mint hatezer fogászati esetet, diákokat és rászorulókat láttunk ingyen. Ez dokumentálva is van, nem csak mendemonda” – mondja Kóbor György. Az egyesület a csáki kórházat is támogatta gyógyszerekkel, felszereléssel és egy mentőkocsival.

Csák és a világ többi része. Ha adsz, kapsz: giládi változat

Valószínűleg a csáki szolidaritás leglátványosabb szintje az volt, amikor ők tudtak másokon segíteni, adományokat tudtak nyújtani, sürgősségi ellátással, külföldre is. A csáki Caritas-szervezet eddig hat országba küldött támogatást. Huszonötezer liter napraforgóolajat a délvidéki Nagybecskerekre, az árvíz sújtotta Moldovai Köztársaságba hatezer kiló gabonát, a károsult családok gyermekeinek pedig vitaminokat és kekszet adományoztak. A Szilágyságban közel hatszáz család kapott összesen nyolcezer kiló lisztet humanitárius akció keretében. Több száz, a temesi régióban lakó gyermek vett részt az általuk szervezett zarándoklatok, bel- vagy külföldi minivakációk valamelyikén.

Az elmúlt években a csáki Caritas rendszeresen több tíz tonna ruhaneműt és több száz tonna alapélelmiszert osztott szét a környék településeire, így többek között Csák, Gád, Csebze, Gilád, Macedónia (falu), Obád, Józsefszállás, Liebling, Fólya, Ótelek, Alsósztamora, Oravicabánya, Bozovics, Varadia, Dézsánfalva lakóinak.

„Amikor a giládiak a földrengés után bajban voltak, odamentem, hogy segítsek nekik a házak megerősítésénél. Tudtam még az építőipari tapasztalatomból, hogyan kell az ilyesmit végezni, vaspánttal erősítettük meg a házaikat, összesen négyszázat. Akkor mindenkinek vittem egy-egy Ambasador típusú takarót is. Még látom magam előtt, ahogy a teherautótól elmennek a takarókkal. Akkoriban egy olyan takaró nagyon nagy dolognak számított. Később, amikor Moldovában voltak az áradások, kihirdettem a templomban, hogy búzát gyűjtünk a bajba jutottaknak. Meg kell mondjam, hogy ők ortodoxok, de megtudták mégis a dolgot. Amikor a teherautó Giládon haladt át, a kapuk előtt ott álltak sorban a búzászsákok. De nemcsak egy-egy, ahogy hirdettem, hanem mindenhol kettő-három. S ha kell több, adunk még, mondták a giládiak. Elfutotta a szemem a könny, amikor megláttam a kapuk előtt a búzászsákok sorát. Úgy teheted adakozóvá az embereket, ha te is adsz nekik.”

Roma tanítás

„Ha megkérdezné, kik azok, akik a leginkább ugranak, a legszorgalmasabbak, a legnagylelkűbbek, azt mondanám: a romák – vallja a plébános. – Sokat dolgozom velük, és megismerhettem őket. Mert mi történik – magyarázza Kóbor plébános –, a romák nem viselik olyan jól a krízishelyzeteket és a feszültséget. Körülbelül 35-40%-kal kevesebb feszültséget bírnak elviselni, mint mi. Nagyon törékeny, sebezhető természetről van szó, amely a feszült helyzetben könnyen feszültté válik. Azonban hogyha ismered az árnyoldalaikat és tiszteletben tartod ezeket, ha megértő vagy, könnyedén dolgozhatsz velük. Jönnek kapálni, szeretnének segíteni, dolgosak. Nagyon barátságosak tudnak lenni.

Ioan Lăcătuşsal volt Kóbor plébánosnak egy felejthetetlen esete. „Lăcătuşnak kilenc gyermeke volt – kezdi az atya – az összes sovány és szomorú. Elmentem hozzá, mondom neki, te, Ioan, ha hozok neked egy tehenet, vigyázol rá? Tudsz kaszálni, hogy enni adjál az állatnak? Azt mondja a roma, ennyit már csak tud. Na akkor gyerünk, vegyünk egy tehenet. Vettem is egy nagyon szép fajjószágot, és elvittem neki. Néhány hónap múlva a gyermekek mind rózsás arcúak, játékos kedvűek voltak. Eljött hozzám, megkérdezett: ha a tehén több tejet ad, mint amit meg tudnak inni, szabad-e adjon a szomszédjának. Mondom neki, hát persze, hogy igen, de ő meg segítsen neked kaszálni. Egy ideig minden jól ment, de egy nap hallom, a roma tehene a halálán van. Megharagudtam, gondolatban mondtam is neki egyet s mást, hogy nem ügyelt a jószágára. El akartam mondani hangosan is. Másnap eljött a roma, ott hagyott nekem egy nagy darab húst vászonba téve. Kibontottam, nem nagyon értettem, hogy miért hozta. Aztán megláttam a húsba ékelődve egy szöget. A tehén szíve volt. Az történt vele, hogy a gyermekek egy szöggel játszottak a jászla körül, a tehén pedig lenyelhette… Nagyon rosszul éreztem magam amiatt, amit a romáról gondoltam, elmentem hozzá, megmondtam, nem haragszom, és vettem neki egy másik tehenet. Az sok éven keresztül volt náluk. Jól tettem, hogy adtam neki még egy esélyt.

Tegnap és ma

Csák sík vidéken fekszik, egészen a Holt-Temesig nyúlik. Alig harminc kilométerre van Temesvártól, de hanyatló város porát leheli, a késői újjáéledés lüktetésével. A középkori védelmi tornya még áll szomorúan, sarkosan, kihasználatlanul.

Az útszéleken hársfák és eperfák sorakoznak, a német geometriát idézik és az ő burgjukat, amelyben tizenhét felekezeti termet, templomot lehet megtalálni. A Habsburg-korszakban nagy mértékű betelepítés folyt svábokkal, osztrákokkal, csehekkel, szlovákokkal, luxemburgiakkal, horvátokkal… Egy kis Babilon ez, ahol az elvándorlás szele fúj, amely még szomorúbbá teszi a helyet. „Valamikor – szólal meg a plébános mögöttem, miközben kelünk át az úton – egy évben négyszer ötnapos állatvásárt tartottak itt, nyolcvan vagon borjút vittek el innen. Apámmal jártunk a vásárban, és büszke voltam rá, hogy megismerhettem Johann Bradtot, aki a legismertebb állatkereskedő volt.”
Ami a sokszínű település lelkületét illeti, az már jóval bonyolultabb kérdés. „Az obádi ortodox papot egyik nap egy nyárfára „tapadva” találtam az országút mellett. Hűvös reggel volt, az útra, amelyen amúgy is dolgoztak éppen, jégréteg képződött. Nem helyezték ki a munkálatokra figyelmeztető táblát, és ő elveszítette az uralmát a gépkocsi fölött. Egyszerűen eggyé vált a nyárfával. Kiemeltem onnan, és bevittem egy temesvári kórházba. Mivel sok kórházon segítettem, ismertem ezeket, mentem a pappal mindenhová, ahová kellett, röntgenre, ultrahangra. Nem hagytam magára, csak akkor, amikor már nem volt szüksége semmire. Miután kiengedték a kórházból, eljött hozzám, hogy megköszönjön mindent, de még mondott valamit nekem: azt mondta, gondolkodóba ejtettem a családját, hogyhogy egy katolikus pap ennyit harcolt egy ortodoxért? Azt válaszoltam neki: atya, te értem megtetted volna ugyanezt? Igen, mondta ő. Akkor ez a kérdésedre a válasz, hagyjuk a köszöngetést, hiszen az a normális, hogy segítünk egymásnak.”
Az idősek otthonában öt felekezethez tartoznak a lakók, mindőjükhöz jön a saját lelkipásztora faluról, hogy liturgiát tartson. Kezdetben, amikor nagy szükség volt minden segítsége, váll váll mellett küzdöttek Csák jótékonykodó világának megteremtéséért az szerb ortodox és a román ortodox pappal. Corneanu metropolita pedig a kezdetektől mindenben mellettük állt. „Corneanu metropolitát testvéremként szerettem. Adott pillanatban azt mondta nekem: a maga kérése számomra parancs. Ilyen volt ő, rendkívüli, elmében és lélekben nyitott ember.”

Folytatjuk utunkat a faluban

Egy, a település központjában lévő, sarki emeletes épületről, amelynek fala széltől és esőtől málik, redőnyei fáradt öreg szemhéjként, lecsukva pihennek, azt mondja a plébános, az ország első gyógyszertára volt. Valamikor a Habsburg-helyőrséghez tartozott. Most az állatorvos vette meg. Hogy mit fog ott csinálni, senki nem tudja, de mindmáig komoran őrködik az épület. Senki nem tudta megállítani az idő forgását, még az emlékezet kedvéért sem. „Szerint Csák – mondja sétánk végén a plébános –, akárcsak az egész ország, lassú feltámadáson megy át, de feltámad.”

Szerző: Ruxandra Hurezean/Revista Sinteza 
Képek: Vakarcs Loránd/Revista Sinteza 
Fordította: Dénes Gabriella

MEGOSZTÁS