Ki-ki a maga helyén

Évközi 31. vasárnap

0
643
Fotó: pixabay.com

Abban az időben Jézus így beszélt a tömeghez és a tanítványokhoz: „Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket.
Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De atyának se hívjatok senkit magatok közül, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.”  (Mt 23,1-12)

Sokszor erős bennünk a vágy, hogy meglássuk az élő Istent. Vannak olyanok is, akik Istennel közvetítők nélkül akarnak találkozni. Közvetítők alatt itt most az egyházat, a szentségeket, a szenteket stb. értem. Rájuk azonban szükség van, mert segíthetnek bennünket abban, hogy közelebb kerüljünk ahhoz az élő Istenhez, akire vágyunk, akinek szeretetét még jobban akarjuk érezni!

Bármennyire furcsának tűnik azonban, a közvetítők lehetnek akadályok is. Itt olyan emberekre gondolok – papokra, pedagógusokra, szülőkre, keresztszülőkre vagy bérmaszülőkre –, akik szintén úton vannak, csak erről esetleg megfeledkeznek. Az emberi közvetítők olyankor akadályozhatnak meg másokat üdvösségük útján, amikor magukat fölébb helyezik, mint ahol vannak, szinte észrevétlenül helyet adva az öntelt gőgnek, amely aztán beképzeltséghez vezethet. Erre gondol Jézus, amikor kijelenti: akik magukat felmagasztalják, azt megalázzák. Az alázat valójában azt jelenti, hogy a helyemen tudom magam: felülvizsgálom értékeimet Isten szeretetének fényében – az imában és lelki vezetőm segítségével –, és akkor egyre inkább tudni fogom, hol tartok. Így nem kell fölébe helyeznem magam senkinek, de ugyanakkor meg sem kell aláznom magam a kelleténél erősebben. Tudnunk kell, éppen hol tartunk. Ez önismeretet feltételez. Itt nem feltétlenül ilyen jellegű kurzusokon való részvételre gondolok, hanem arra, hogy minél többször tudatosítsuk Isten bennünk való jelenlétét, és akkor túl nagyot nem tévedhetünk, mert ő vezet a helyes úton. Hangsúlyozom: a jó közvetítő segítsége fontos. A jó lelkivezető az, akiből sugárzik a hitelesség, aki úton van, és ennek tudatában van, és így kísér másokat is Isten, valamint önmaguk felé.

A farizeusok gyakran a többiek fölé helyezték magukat, ezért kellett Jézusnak őket minduntalan helyreraknia. Ez nem váltotta ki tetszésüket, mert érezték benne a hitelességet, és ő rá mert tapintanti gyenge pontjukra. Jézus őket is szerette, csak velük más hangnemet vett fel, hogy felébressze őket. Azért használta ezeket a merész kifejezéseket – senkit se szólítsatok atyának, mesternek, úrnak… –, hogy felkapjuk a fejünket és elgondolkozzunk ma is ezen. És ma kiknek mondja ugyanezt Jézus? Azoknak, akik szerepükben tetszelegnek. Azt, aki valóban az Atya felé vezet, megilleti az „atya” név, de ha ez csupán megszólítássá üresedik, akkor már eltértünk a lényegtől.

Jézus azt akarja, hogy mi magunk is a helyünkön érezzük magunkat, s akkor tudni fogjuk, kinek jár ki valóban egy-egy megszólítás!

Sajgó Balázs

(A szerző gyulafehérvári főegyházmegyei Caritas lelki igazgatója, a gyergyószentmiklósi Szent István-plébánia kisegítő lelkésze, írása a Vasárnap 2017. november 5-i számában jelent meg.)