A csendből töltekezni

avagy: meg tud szólítani az Isten

0
2187

Sajgó Balázs a Gyulafehérvári Caritas lelki igazgatója és néhány hónapja a Vasárnap hetilap Vasárnapi Örömhír rovatának szerzője. Ez utóbbi kapcsán saját istenkapcsolatáról és szolgálatáról beszélgetett vele Bereczki Silvia. Az interjú teljes terjedelme a Vasárnap szeptember 24-ei számában lesz olvasható.

Sokkal inkább a személyes istenkapcsolaton van a hangsúly, nem annyira a vallásosságon, bár ez utóbbi is nagyon fontos – emeled ki gyakran igehirdetéseidben és írásaidban. Hogyan fejlődött, alakult a te személyes istenkapcsolatod?

Lehet, hogy gyerekkoromnál kellene kezdenem, de nem megyek addig vissza. A vallásosság elsősorban keret, amely megmerevedik, ha nem tesszük személyessé az Istennel való kapcsolatunkat. Ezért jó időnként újrafogalmazni, hogy ki számomra Isten. Papságom kezdetén is éreztem ezeket, de most egyre fontosabb számomra, hogy Isten bennem van. Hiszem, hogy Isten mindenhol van, de ha nem engedjük be őt az életünkbe, ha a vasárnapi mise után Jézust „szegre akasztjuk” az ünnepi kabáttal együtt, és nem lesz jelen Isten a hétköznapjainkban, ne csodálkozzunk, ha felszínes az életünk. Egyre inkább érzem a késztetést, hogy figyeljek arra, ahogyan Isten jelen van az apró dolgokban, a mindennapokban, az emberekben, a mosolyokban, a bánatokban, a csendekben. És jelen van sugallataiban, érzéseimen keresztül, ha megengedem, hogy azok közel jöjjenek. Jelenleg így próbálom megélni az Istennel való kapcsolatomat, és úgy érzem, ezen sokat kell dolgoznom. Ő mindig előbb szeret – ezt a Szentírás számtalan helyen hangsúlyozza –, de a válaszomat mindig várja és vágyja.

(…)

A Caritas-munkatársak, bárhol is tartanának éppen istenkapcsolatuk terén, az emberszeretetet magas fokon gyakorolják: hivatásszerűen, szakmaszerűen, néha talán a túlterheltség határáig is. Hogyan lehet ezt a szolgálatot úgy megélni, hogy közben Isten szeretetének a jeleként égjünk, de nem égjünk el vagy ki? Azt hiszem, Isten nem egészen elégő áldozatokat kíván, de tüzet akar gyújtani a szívünkben, és azt akarja, hogy lángoljunk. Mi ennek a titka?

A munkatársakkal való találkozások során azt látom, hogy van, aki szakma- és van, aki hivatásszerűen végzi a munkáját, és olyan is van, akit a kiégés veszélye fenyeget. Amikor négy évvel ezelőtt elvállaltam ezt a feladatot, épp ezeket a szavakat használtam: együtt égni, de nem kiégni. Erre nem látok más utat, csak azt, hogy önmagára legyen ideje mindenkinek. Bármennyire sürgeti Krisztus szeretete, nem szabad elfelednie senkinek sem, hogy nagyon fontos töltekezni és meghívnia Istent. Ne a saját tartalékait élje fel, hanem „dugja be magát a konnektorba”. Minél modernebbek kezdünk lenni, annál kevesebbet bírunk meg, és egész nap loholunk. A túlzott aktivitás azonban a kiégés veszélyét hordozza magában. Próbálok arra figyelmeztetni, hogy szükség van az elvonulásokra, és itt nem csupán az évenkénti lelkigyakorlatokra gondolok, hanem arra is, hogy bármennyire sok is a tennivaló, szakítsunk időt magunkra. Ennek az útját, módját mindenkinek magának kell megtalálnia, és Isten ott fogja megszólítani őt, ahol van, csak adjon neki lehetőséget. Lehet, hogy sok más út van, de én azt látom, hogy ha kis csendet adunk magunknak, és meg merjük engedni az érzéseket, hangokat, amelyek fájdalmasak is lehetnek, akkor Isten meg tud szólítani és fel tud tölteni. Ezt nevezzük imádságnak, de szándékosan nem használtam a szót, mert akkor hajlamosak vagyunk csak a keretekben elmondott imákra gondolni. Fontos töltekeznünk Istenből, hogy önmagunkhoz is eljussunk.