Íme, az ember!

Búcsú Ilyés István kántor-karnagytól

0
3371

„Nem tetszik nekem ez a halál dolog” – mondta egy alkalommal egy ismerősöm. Nos, ha őszintén belegondolok, persze nekem sem tetszik. Igen, tudom, hogy „az Úr szemében drága dolog az igazak halála” (Zsolt 116,15), hiszem, hogy „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt” (1Kor 2,9), és meggyőződésem, hogy „aki hisz benne, még ha meghal is, élni fog” (Jn 11.25). De azért hadd ejtsek egy könnyet Pista bácsiért! Hadd gondoljak szomorúan arra, hogy ismét szegényebbek lettünk egy igaz emberrel, egy krisztusi lelkületű, életét Istenért, egyházáért és népéért odaszentelő emberrel. Ahogy maga Jézus is könnyet ejtett Jeruzsálem felett, és elsiratta barátját, Lázárt, úgy nekem is a feltámadásba és az élet Krisztusába vetett legerősebb hitem ellenére is jólesett elsiratni őt a temetésén.

Mert eszembe jutott nagyon sok találkozás, élmény, és feltartóztathatatlan seregként rohantak meg a múlt ködéből feltörő emlékek. Felidéződtek azok a 20 évvel ezelőtti egyházzeneórák, amiket középiskolás koromban reggel 7 órától tartott. Az álmosságtól még esetlenül lapozgattuk az általa is szerkesztett Dicsérjétek az Urat! énekeskönyvet, és fortyogott bennünk a kamaszos lázongás, mert nekünk 15-16 évesen semmi kedvünk nem volt reggel 7 órakor dicsérni az Urat. De neki valahogy sikerült bársonyos hangjával elsimítani bennünk minden tüskét, lelkünk minden érdességét. A könyv azóta is íróasztalom fölött egy megtisztelő helyen áll, és őszintén írom: nem csak a könyveim számát szaporítja. Időnként előveszem, és a rejtekben, ahol csak Atyám hall az ő kifinomult hallásával, felnyitom, és eléneklek belőle egy-két éneket: néha a liturgikus időnek megfelelőt, máskor meg amit a belső hang súg, lehet, hogy karácsonykor az úrnapi szekvenciát. Elnyűttsége, benne a bejegyzések, aláhúzások is arról árulkodnak, hogy sokszor kézbe került az elmúlt két évtized során. Pista bácsi szerettette meg velem az egyházzenét, ő ültette el az igényt a szívembe, hogy éberen figyeljek a liturgia szépségére, minden mozzanat, gesztus, szó mélységes mondanivalójára. Úgy gondolom, több generáció több ezer gyermeke, fiatalja nevében mondhatom, hogy mennyire hálásak vagyunk neki ezért az önmagát osztó, áldozatos munkájáért és mindennapi hiteles tanúságtételéért.

És eszembe jutott az is, hogy amikor a kolozsvári teológiára kerültem több udvarhelyi társammal, az egész egyházmegyéből és más egyházmegyékből érkezett kollégáink csodálkozva ámultak, hogy mi honnan ismerünk ennyi egyházi éneket. Az egyházzenevizsgák előtt mi, udvarhelyiek énekórát, amolyan amatőr „korrepetálást” tartottunk, mert a vizsgaanyag nagy részét kívülről fújtuk. És nem a mi szorgalmunkat dicsérte – ez is a Pista bácsi érdeme volt.

Aztán felidéztem gyermekkorom karácsonyi éjféli miséit, amikor a Márton Áron téren dideregve álltunk, és a csikorgó, megdermedt téli éjszakába beleénekelte: Éj, éj, csendes éj, ereszkedj le Betlehemre, szent éjfél – mintegy leolvasztva a jégcsapokat a fák ágairól. Ennyi év elteltével képzeletemben még mindig az ő hangján hallom felcsendülni ezt az éneket, és most is meghatottsággal tölt el, ha december 24-én erre a dallamra sír fel lelkemben a Kisded.

Továbbá megelevenedett előttem a kép, amikor doktori disszertációmhoz anyagot gyűjtve felkerestem őt, és kértem, hogy tanúként meséljen nekem a számára oly ismerős korról. Mint Nikodémus a Mesterhez, úgy mentem én is a lakására, és gyermeki érdeklődéssel hallgattam, miket kellett átélniük az átkosban nekik, akik Krisztust vallották, zengték és hirdették.

Rajongva szerette a szép liturgiát, és különös vonzalma volt a gregorián, a latin énekek felé. Hányszor meg hányszor repítette lelkünket az égig a zene szárnyain! Temetésén a kántorok és kórusok gyönyörű énekét hallgatva arra gondoltam, hogy az utolsó szó jogán biztosan szerettek volna valami nagyon személyeset mondani, valami annyira szépet, hogy ahhoz már kevesek a mi megszokott szavaink, ezért az ő kedvelt nyelvén búcsúztak el tőle.

Hiszem, hogy odaátról vigyázza közösségeink életét, olykor vezénylésre emeli a kezét, hogy jellegzetes mozdulataival segítsen együtt énekelni a közös művet. Máskor meg előveszi zsebéből a hangvillát, és ujjához koppintja, ha úgy hallja, hogy eltértünk az alaphangtól. És kacag azzal a szeretetet sugárzó, mosolygó tekintetével.

Drága Kántor Bácsi! Mindent köszönök! Most is fülemben csengő, meleg hangjával gazdagítsa immár az angyalok kórusát! Viszontlátásra!

Gagyi Katinka

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here