A költő és a színész „levetett bőre”

Demény Péter – Salat Lehel – Márkos Albert: Lélekcsönd

0
2113
Beszélgetés az alkotókkal (Fotó: Biró István)

A költő, a színész – ha igazán hiteles és őszinte – nemcsak a ruháját, a bőrét is leveti az olvasó, a néző előtt. Kivételes pillanat, amikor ez megtörténik. A néző ül, hallgat, szinte zavarba jön, mert karnyújtásnyira tőle születik a véres önmarcangolásból valami számára is húsba vágóan hiteles és aktuális. Salat Lehet találkozása Demény Péterrel ilyen előadást eredményezett, amihez Márkos Albert csellós zenei közreműködése, egész jelenléte hozzáadta azt a fajta ellenpontot, ami egésszé, kerekké teszi a történést.

A kereszt alakú, nézőkkel körülvett játszósáv a Salat Lehelé, aki feketében, mindössze kétszéknyi kellékkel, néhányszor végigsétálva a kereszt szárán, egy emberélet leltárát készíti el. Demény Péter verseiből válogatva olyan tömény előadást hozott létre, amilyennek ritkán lehetünk tanúi. Mindehhez kiváló partner a többnyire a (keresztet idéző) játszósávon kívül elhelyezkedő, fehérbe öltözött Márkos Albert: beharangoz, kísér, aláfest, egyszer a helyét is átadja és mint néző szemléli a történést.

Az utolsó, talán legerősebb részt Salat a kereszt két ágának metszéspontjában állva mondja, majd eltűnik a sötétben.

Feltámadásomat magamban hordom,
ahogy magamban a keresztemet,
és várom, és magammal elkínlódom,
hogy elérkezik, mikor Isten levet,
mint rongyruhát, a semmibe begyűr,
elszív az ég, mint rázkódó vihar,
de addig is tán lehet emberül,
minden ember az önimáival,
árad a fény, és jönnek asszonyok,
akik megsimogatják a tövisem,
és hajnalok lesznek az alkonyok,
és lelkemet senki sem töri bent –
lennék Jézus, lennék hívő alázat,
de láz vagyok, és keresem a lázat.

A Húsvéti szonettkoszorún (amelynek mesterszonettje ez) végigfut hit és kétely, becsapottság és becsapás, csalás és megcsalatottság, gyengédség, remény, szeretet érzéseinek, életélményeinek sokféle árnyalata, mélységüktől, keménységüktől, őszinteségüktől eláll a lélegzet. A néző nem tud elszaladni, mellbe vágja, kénytelen szembenézni, maga is megfutja a pokoltól a tisztítótűzig a pályát. Nem lehet kitérni, ezt az előadást nem lehet úgy végignézni, hogy a benne forró elemi indulat ne érintsen meg.

(Fotó: Biró István)

Azt mondják, ma már nem lehet kész, előre megírt, feszes, szabályos verssorokkal szabadon szárnyalni a színpadon. Ez az előadás megmutatta, hogy lehet, ha a vers, amit az előadó választ, annyira róla (és a nézőről és az emberről) szól, mint itt, és ha a színész olyan technikai tudásra, beszédtechnikára támaszkodik, mint Salat Lehel, ha olyan vele rezgő zenésztársat talál, mint Márkos Albert, ha az alapszöveg annyira őszinte, mint a Deményé, hogy kertelés nélkül megmutatja a költő emberi bűneit, tévedéseit, bukásait, feltápászkodásait, erényeit.