Sebestyén Pétert 1992. április 25-én szentelték pappá, májustól szeptemberig sepsiszentgyörgyi, szeptembertől 1996 augusztusáig csíkszeredai segédlelkész, 1996 augusztusától 1997 februárjáig Gyergyóremetén szolgált segédlelkészként. Ezt követte 1997. február 1-jétől 2006. augusztus 1-jéig Erdőszentgyörgy, jelenleg pedig Marosvásárhelyen a Szent Imre (az egykori ferences) plébánián plébánosi szolgálatot teljesít. Erdőszentgyörgyön vezetésével felépült egy új templom, lapot szerkesztett, rádiós igehirdetéseket készített, a világra nyitott, sokoldalú tevékenységet folytatott és folytat, életvidám, az emberek felé nyitott, barátságos. Nagyon rég próbálkozik különféle műfajú írásokkal, részben önkifejezés, részben evangelizáció céljából. Erről a szolgálatáról, szenvedélyéről kérdeztem.
Nemrég irodalmi elismerést kaptál.
A tavaly (2016-ban) az Aradon indult irodalmi folyóirat, az Irodalmi Jelen jeligés, pénzdíjas novellapályázatot írt ki. Ennek harmadik díját nyertem el, megosztva egy hasonló pályamunkával. Írásom címe: Tóni. Egy, a szülőfalumban megtörtént esetet dolgoztam fel. Jólesett, amikor a zsűri, a több mint száz pályázó közül engem méltatott az elismerésre. Egyfajta visszajelzés, megerősítés is volt: nem dolgoztam hiába, ők is értékelték az írást.
Mióta és milyen műfajokban írsz?
Eleinte a vasárnapi prédikációkat írtam le, aztán csíkszeredai káplánságom idején hamar „megfogtak” Ferencz Imre költő-újságíró hétfői jegyzetei a Hargita Népében. Mindegyik egy-egy publicisztikai remeklés, ideértve a karakterszámot, a felvezetést, a kibontást, a szellemi esszenciát, tanulságot. Nem szerettem a hosszú lélegzetvételű, bonyolultan fogalmazott vagy akár rejtélyes, belterjes, teológiai (és egyéb) bikfanyelven íródott szövegeket, még a tudományosság köntösében sem. Egy évvel azután, hogy Erdőszentgyörgyre kerültem, 1998-ban a marosvásárhelyi rádióba hívtak a vallási műsorba, s a rádiós jegyzetek hétről-hétre mintegy pennagyakorlatokká váltak. Ezeket gyűjtöttem össze az első könyveimbe.
Mi a célod, ami leültet írni?
Ami leültet írni, az az igazság kimondásának a vágya. A magyar embernek erős az igazságérzete, akárcsak a büszkesége. Ez még hatványozottabban áll a székelyre, rám is mint székely magyar katolikus papra. Az igazságérzet, amikor szétfeszít a felismerés, a dolgok, helyzetek, egy konkrét eset eddig meg nem világított részét illetően: úgy érzem, ezt nekem el kell mondanom. Ez jó hír. Mint aki megtalált valamit, ami eddig el volt veszve. Mint amikor elkészülsz valamivel, s azt mondod rá: na ez igen! Az elején is így van, amikor nekifogsz: ezt meg kell csinálni, ezt le kell most írni, rögtön! Már csak azért is, mert felejtek, elnyomja egy másik élmény, érzés, kiveri a fejemből egy telefonhívás, és kész, odalett az ihlet…
Nemcsak sejtem, nemcsak tapogatózom meglepetten: mi ez, hanem most már tudom is, érzem, hogy átjár a Lélek. Ő a felhajtóerő… Ugyanakkor azért írok, mert hiszek a leírt szó szentségében, maradandóságában. Nem csúsztatni, elrejteni, ködösíteni akarok, hanem feltárni, egyértelműsíteni, elősegíteni a teljesebb megértést. A hangsúly általában mindig az örök, isteni igazságokon van. Ahhoz mérek minden jelenséget, amiről írok, amit szóvá teszek.
![](https://romkat.ro/wp-content/uploads/2017/02/SebPeterEsketes-Small.jpg)
Mikor és hogyan írsz? Van mentorod, profi kritikusod, hogyan próbálsz fejlődni?
Nincs kifejezett „időzónám”. Bármikor írok, amikor rám jön az írhatnék. Ha azt csönd, tépelődés, izgató, szívembe-elmémbe befészkelődő gondolat „előzi meg”. Lehet késő este, korán reggel, de délelőtt is, amíg az irodában a hívek ügyeket intéznek, vagy délután, amikor hazajöttem a temetésről, s közben megérintett valami. Figyelem a világot, a lelki rezdüléseimet, s magát az Urat, mit akar nekem, csak nekem, itt és most súgni. És akkor kezdem kopogtatni a billentyűzetet, akár órákon keresztül is, belefeledkezve mindabba, ami kint történik, belemerülve a gondolatba, ami belülről hajszol, ki akar buggyanni. Addig feszeget, amíg végül kitüremkedett és a helyére kerül. Aztán jön az elrendezés, az első kinyomtatás ideje. Átnézem, leellenőrzöm, megvan-e benne a következetes vonalvezetés, egyben van-e, kijött-e belőle, amit szerettem volna. Aztán átpattintom két-három kegyetlenül szigorú szakmai jóbarátomak, és azok még esetleg orromra koppintanak, segítenek átfésülni, vagy éppen csak az elütéseket rostálják ki a már kész anyagból. A szakmai fejlődéshez elengedhetetlen a sok olvasás, a bizonytalan helyzetek tisztázása: utánanézni szakkönyvekben, ellenőrizni a neten, hasonló munkákban. De az is lehet, hogy úgy kell hagyni egy kicsit, szellőztetni a fejet, aludni rá, és majd holnap higgadtabban átnézni, igazítani rajta.
Mesélj a honlapodról!
Honlapom immár harmadik éve működik. Egyesek „leblogozzák”, de ez egy önálló, alkotói honlap. A fészbuk és egyéb közösségi portálok, az ide-oda elszegődött újságok nem töltötték be ezirányú vágyaimat, igényeimet, nem adtak/adnak/adnának fórumot ilyen mennyiségű, minőségű, arculatú tartalomnak. Ezért jónak láttam önállósulni. Ad egy belső szabadságot, mi több: biztonságérzetet. Nem kell leköteleződnöm senkinek, nem vagyok megvehető. Én a honlapomon keresztül továbbítom az éterbe az örömhírt. (Akárcsak mások is, már jó néhányan.) Az évi ötezer új látogató, a heti pár száz lelkes olvasótábor tartja fenn igényességével, bátorításával. Meghosszabbított szószékként közel tizenötezer embernek terítek így lelki asztalt heti-kétheti rendszerességgel. Azt hiszem, ez is a zsinat szellemétől átjárt, korszerű apostolkodás. És nem is akármilyen.
A te saját kreatív, érzékeny éned kiélése milyen viszonyban van a papságoddal? Te szeretsz emellett énekelni is, tangóharmonikázol, mindez miért fontos, mit vezet le, mire segít?
![](https://romkat.ro/wp-content/uploads/2017/02/SebPetertangoharmonika-Small.jpg)
Az alkotás vágya, az igehirdetés, a kommunikációs csatornák sokfélesége azt hiszem, mind segít engem még inkább Jézusra, a Mesterre figyelni, aki meghívott szolgálatára. Nem egy mesterség, nem a család fenntartása köt le, hanem az egészre próbálok összpontosítani, onnan vezetem le a részt, ami rám vonatkozik. A gyermeki én, a humoros én, a papi én, a székely én ugyanaz a személyiség. Mindegyik átjárja mindegyiket. Remélhetőleg ösztönző, építő, gyümölcsöző módon. Akkor is pap vagyok, amikor kezembe veszem a harmonikát és énekelek – népdalt, könnyűzenét, szenténeket –, akkor is pap vagyok, amikor kirándulok a kutyámmal, a reggeli imát elmélkedem úszás közben. Ezt a magyar-székely-papi öntudatomat a hitem, a Jézus Krisztussal való lelki kapcsolatom tartja egyben, teszi egésszé, motiválja, járja át, adja neki a karakterjegyét. Ettől olyan, amilyen. A sport, a zene, a mozgás, a jótékony szenvedélyek nemcsak energialevezetések, nemcsak az egészségemre vigyázok velük, hanem segítenek megőrizni integritásomat, szellemi-testi frissességemet, lefarag a frusztrációkból, megóv a belső száműzetéstől, a megkeményedéstől, a lerongyolódástól. Ehhez persze szükséges a családi-baráti kapcsolatok ébrentartása, ápolása, a hívek támogató szeretete, ösztönző kritikája is. Nem szeretek elvárásoknak megfelelni, inkább egyfajta belső igényességre szoktatom őket is, magamat is, hogy együtt járjuk az üdvösség útját. Karöltve Isten kegyelmével.
![](https://romkat.ro/wp-content/uploads/2017/02/SebPeterKirandulasKutyaval-Small.jpg)
Hogy látod pap kollegáidat, milyen százalékban tudnak valami hasonló vagy teljesen más kreatívkodás, hobbi által egyéni életüknek, szabadidejüknek pluszértelmet találni? Segít ez netán akár a hivatásban megmaradni? Betegségtől szabadulni? Egészséges testtel-lélekkel megmaradni?
A szolgálati papság Isten népének gerince. Ez biztosítja a stabilitást. Ez a péteri vonal. Erre támaszkodik Krisztus és egyháza immár kétezer éve. Még akkor is, ha a sátán környékezi, ha elfárad, lelkesedése megkopik vagy épp kifogy az ötletekből, de akkor is, ha bukdácsol, ha néha talán meg is tagadja, mint Péter az ő Urát, a papság mégis végzi a munka dandárját. Benne van a sűrűben. Biztosítja a hit folytonosságát. Mint a szárazföldi gyalogság a katonaságnál, mint a kommandósok egy bevetésen. Szociológusok összeszámolták, hogy egy pap átlag kb. harmincféle szakmát kell hogy ismerjen. Többé-kevésbé ennyihez kell(ene) értenie papi élete folyamán: teológus, pszichológus, közgazdász, építész, tervező, tanár, pincér, nyomdász, művészettörténész, villanyszerelő, zenész és színész, traktorvezető és orvos, családterapeuta és mentálhigiénés animátor, hogy csak néhányat említsek. Mint ahogy nélkülözhetetlen volt a falu ezermestere hajdanán… Régi korok bölcsei úgy tartották: valamiről mindent, s mindenről valamit. Krisztus Urunk pedig azt tanítja: jó gazda kincseiből régit és újat vesz elő… Tetszés szerint még lehet srófolni a listát, közben még szépen is prédikáljon, áhítattal végezze a szentmisét, sőt mindenkinek rendelkezésére álljon, értsen a lélekhez és az irodalomhoz, a betűhöz és a hanghoz egyaránt. S akkor még nem is biztos, hogy értelmiséginek számít. Mert ugye az más státus.
A papnak mégis ebben a túlspecializált, darabjaira hulló, elvárásoktól és akciós gyógyszerektől szenvedő, identitását vesztett világban kell egyszerre karizmatikus vezetőként és őrangyalként kísérőnek, fáklyavivőnek, pislákoló mécsbélnek lennie, akinek életéről, szavaiból, tetteiről, köztünk-létéről sugárzik az elragadottság, akinek arcán felragyog Krisztus arca. Ő a közösség biztos pontja, akihez igazodhat a hitében megtépázott, elbizonytalanodott hívő. Ő az, aki következetesen végigmegy azon az úton, amit hirdet, hogy mások is kedvet kapjanak Istenhez, és erőt merítsenek saját életük küzdelmeihez. Bizony, a pap ma is a remény küldetését kapta, ezt osztja meg a rábízott közösséggel, és azokkal, akik vállalják a hit kockázatos kalandtúráját. A közösség és a pap együtt ma is hallatlan dolgokra képes. Olyan projektbe – Isten országa! – foghatnak, amelyet nem saját tőkéből kell finanszírozniuk, hanem amit maga a megtestesült Isten fia hirdetett meg…
Bodó Márta
A teljes interjú a Keresztény Szó márciusi számában jelenik meg.