Evangélium
Kafarnaum városában Jézus egy szombaton bement a kafarnaumi zsinagógába, és tanított. Mindenki nagyon csodálkozott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.
A zsinagógában volt egy ember, akit megszállt a tisztátalan lélek, így kiáltozott: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje!”
Jézus ráparancsolt: „Hallgass el, és menj ki belőle!” A tisztátalan lélek erre összevissza rángatta az embert, aztán nagy kiáltással kiment belőle.
Mindenki nagyon megdöbbent. Az emberek egymást kérdezgették: „Mi ez? Új tanítás, és milyen hatalmas! Még a tisztátalan telkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki!” El is terjedt a híre hamarosan Galilea egész vidékén.
(Mk 1,21–48)
Gondolat
El is terjedt a híre hamarosan… Ma is elterjedne. Csakhogy, ahogy akkor sem, ma sem a szenzációnak kell terjednie – az terjed magától –, hanem az örömhírnek: közel az Isten az emberhez. Van, hogy szabadítóként, van, hogy útmutatóként, van, hogy atyai gyengédséggel áll mellette.
Úgy tanított, mint akinek hatalma van… Azaz: nemcsak mondta a leckét, hogy hogyan kell ezt vagy azt helyesen, jól érteni – erre is szükség van, ma is… –, hanem ő maga volt a tanítás, amit mondott, egy volt vele, a Szó hangzott. A benne közel jött Isten szólt és bátorított, hozott világosságot a fejekbe.
Ma is ezt teszi, de ma is a szenzáció érdekes inkább. A csend félelmetes, szinte lehetetlen is… Vagy mégsem? Legalább egy pillanatra, néhány percre, egy csendes fohászra ma is legyen idő! Figyelni egy kicsit a közel lévő Istenre…
